Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: A csehszlovákiai magyar próza egy esztendeje
Simkó Margit kötete, a Szeretlek élet, ha irodalmi mércével a'karjuk mérni, már megjelenése pillanatában is elavult. Megkésve lépett a nyilvánosság elé, és elsősorban a moKgalom szükségleteit kívánta velük kielégíteni. Fő témái a béke, az Élet (nagyÉ!) szeretete, a háború, a világ forradalom, 1945, a paraszt, az „értelem" — de amit ezekről a dolgokról elmond, az csupa sablon, csupa közhely. Érdekes, hogy Simkó Margit a sematizmus idején nem volt egészen sematikus, volt a hangjában valami könnyedség, valami sanzonszerű színpadiasság, s így némi eleganciával tudta magát kifejezni. A legbántóbb benne ma már (s azt hiszem, a könyv maga kiválóan alkalmas, hogy rajta tanulmányozzuk a sematizmus természetrajzát), hogy következetesen problémában. Nincs az életnek olyan kérdése, ahol akár egy pillanatra is megállna és elgondolkodna. Optimizmusa megtörhetetlen; mindenre kész a jó ügy érdekében: „Súrolni kell? Kitűnő torna. Katlant emelni? Mily erős vagyok!" — írja. A paraszt az ő ábrázolásában papírmasévá sápad, nincs mögötte élmény, amely a képet elevenné formálná. Ott van a versben a paraszti élet valamennyi rekvizituma: „A búza leng, a kasza peng, / az öreg János elmereng..." — írja, és sorra jelenik meg a pipa, a kasza, az, hogy János „jó fajta" volt (azaz szívós), cseléd korában „a kenyere kurta“ („verje meg az isten" — mondja János, pedig a paraszt sose átkozta a kenyeret, bármilyen „kurta“ is volt). S a kötet különben is csupa közhely („a szív hol szeret, hol nem szeret“ stb.), eltolódott arány, annyira, hogy a vers sokszor önmaga karikatúrájává torzul. Ebből a szemléletből aligha születhetik költészet. Nincs egyéni véleménye a világról, ezért csak pózai vannak. Ahol mégis valami többet akar, ott a magyar romantika nyelvi készletéhez nyúl. Simkó Margit kötete — jól-rosszul — csupán napi szükségleteket szolgálhat. Hozzászámítva az elmúlt évek köteteit is, a csehszlovákiai magyar líra lényeges minőségi változáson ment át, lassan kiszorítja magából a közhelyeket, vagy a társadalmi és szubjektív témák közhelyszerű megformálását. Sőt, a minőségi változás lényege még inkább abban rejlik, hogy a költők többségében kialakult egy igazi lírai magatartás talán leglényegesebb jegye: a világgal való vitázás szenvedélye. A kritikának pedig, ha fel akarja mérni a csehszlovákiai magyar líra útját és helyzetét, ebből a tényből kell majd kiindulnia, és lesz mit tenni, hogy eligazodjon az egyre inkább polarizálódó ars poeticák rendjében. a csehszlovákiai magyar próza egy esztendeje Egy kicsit szokásunkká vált, hogy az eredmények számbavételekor — sikereink hangsúlyozása érdekében :— a múltat, az indulás nehézségeit emlegessük. Azt a helyzetet, amelyből — három évvel a felszabadulás után — a polgárjogaiba visszahelyezett nemzetiség mint egyenlő az egyenlők között elindulhatott végre a társadalomépítés, az érvényesülés útján. Az állampolgári jogok rendezésével együtt járt a háború és az azt követő évek alatt teljesen szétzilált kulturális és irodalmi élet szervezésének a lehetősége is. A két-három művelőjére fogyatkozott „irodalomhoz“ népből jöttL kellő tapasztalatokkal nem rendelkező új emberek csatlakoztak. így alakult ki az a világnézetileg egyöntetű, de számra kicsi írógárda, mely az irodalmi életet elindította. Éveknek kellett azonban eltelniük, hogy a szocialista építésért való lelkesedés műgonddal is társuljon, s a sematizmus és dogmatizmus botladozó évei után egy igazi fellendülés biztató jeleit láthassuk. Amikor a kiindulási helyzet nullpontját emlegettük, ezt sokszor azért tettük, hogy egyrészt hibáinkra, fogyatékosságainkra felmentést találjunk, másrészt, hogy sikereinket a múlttal szembesítve emeljük ki. Ügy gondolkodtunk, mint a festő, aki a sötét háttérrel teszi szembeötlővé a világos színeket. Ám ezzel a magunk mentségére, önbizalmunk fokozására szolgáló viszonyítgatással hovatovább fel kell hagynunk. Érzésem szerint ugyanis irodalmunk eljutott arra a pontra .ahol megértő Fonod Zoltán
