Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

benőtt mocsár mellett vezető országúton, és te, Wojciech Trepa, amikor tizenöt éves lettél, a kortól elhagyatottan lépkedtél az országúton a folyóparti töltés felé, mert remélted, hogy ott keresethez jutsz, vagy te is ott mentél a sás mellett az országúton, és nem tudtad hová fogjad be buja ifjúságod vad erejét, amely ki akart kényszeríteni abból a kicsinyes világból, amelyben éltél, a kis paraszti gazdaság apró munkájából.

Azt hiszem, túlságosan e gondolatok rabja vagyok, amelyek nem méltók egy államügyészhez, hiszen megakadályoznak abban, hogy teljesítsem világosan elhatárolt kötelességeimet, megakadályoznak a jogász észjárásának megőrzésében, amely megköveteli, hogy mindenekelőtt szemem, fülem és érzékszerveim által megbizonyosodott fényekhez tartsam magamat. Megérdemlem a szemrehányást, mint államügyész megintem magamat ezért, és ismét elkezdem: „Vádat emelek“, és folytatni akarom: „Wojciech Trepa, Józef és Katarzyna, szül. Bagiela fia ellen, kétrendbeli gyilkosság bűntettéért“. A valóságban azonban képtelen vagyok folytatni és a „vádat emelek“ kifejezés után ismételten felteszem a kérdést: „Ki ellen emelek vádat?“ Ezt a kérdést az a gyermek, az a fiú szegezi nekem, aki voltam.

így fantáziám újból olyan lehetséges helyzeteket fest elém, amelyeknek nem volna szabad az államügyész képzelőtehetségét foglalkoztatniuk, mert az is előfordulhat, hogy amikor én, az államügyész Wojciech Trepát vádolom, azt hihetem, hogy némiképpen magamat is vádolom. Nem akarom ezt gondolni, és meg i

s tiltom éppen ezért, mert bennem ilyen gondolat fakadt, csírájában nem fojtottam el, tehát az intés, a szemrehányások saját magam címére, meg a kísérletek, hogy beleéljem magamat az államügyész szerepébe, ellenkező eredménnyel végződnek, olyan nem kívánatos meggondolásokra késztetnek, amelyeknek talán mégiscsak van valami értelmük.

Majd megint összeszedem magamat, gondolataimból visszatérek a Wojciech Trepa elleni

büntetőeljárás korlátozott keretei közé, a valóságba, hogy két gaztettet követett el, két embert ölt meg, s a falusi temetőben van két kiemelkedő sír: az egyik, amelyiket egykor virágok borítottak, most fű, s ezáltal elveszítette pontos mértani formáját — ez Karol Kotula, a szőke legény sírja —, a másik Sztefan Duraj sírja, amelyet még nem nőtt be a fű sem; a temetőben sok kereszt között ott ez a két kereszt is: az egyik megdőlt, korhadó fakereszt — a szőke legény sírján —, a másik friss, pácolt barna kereszt, mely egyenesen áll a révész sírján.

Mit akarok tehát, mit keresek még, hiszen itt van ez a két sír, és itt van a gyilkos. Mi keresnivalóm van még mint államügyésznek? Egyre keresem még azt a fiút, helyesebben az a fiú keres engem, tulajdonképpen ez a két fiú keresi egymást, az a két gyerek, a kiskacsák pásztorai a halastó mellett, a gyerekek, amilyenek mi voltunk, én és Wojciech is, a vádló és a mostani vádlott. Az a két fiú, mindegyik külön-külön és együtt, állandóan engem keresnek, és megtalálnak itt, a tárgyalóteremben az államügyész asztala mellett is, vagy az államügyészség irodájában testsúlyom alatt kényelmesen ringó karosszékben, de jól fűtött lakásomban ifjú asszonyom mellett s az erdei kiránduláson, is. Az egyik közülük így szól hozzám: — Vádat emelsz ellenem azért, mert a fűzfaágat néztem, egy fűzfalevelet, amely megtetszett, s míg azt bámultam, a varjú elvitte a kacsát; miért engem vádolsz, és miért nem a varjút?

A másik fiú pedig ezt mondja: — Árulóm vagy, ha vádat emelsz a kis pásztorfiú ellen azért, mert a varjú elvitte a kiskacsát.

Megkísérlem azt, hogy megszabaduljak e gondolatoktól és képzeletüktől, hogy mégiscsak előkészítsem a vádbeszédet. Képes leszek erre? Lesz elég erőm? Ellen tudok-e állni emlékeimnek, vagy sem? És vajon e per után azt mondom-e: — Ellenálltam emlékeimnek, — vagy:

— Legyőztek az emlékek...?

Lengyel eredetiből fordította: A. Capiak és Heimler László