Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - DISPUTA - Duba Gyula: Vita prózánk helyzetéről
Szerkesztőségünk szükségét érzi annak, hogy megvitassa a csehszlovákiai magyar széppróza helyzetét. Az alábbi kérdésekkel előbb prózaíróinkhoz fordulunk. Hasznosnak tartanánk, ha elsősorban maguk az írók mondanák el véleményüket. Természetesen, ez nem jelent kizárólagosságot, sem a véleménynyilvánítás korlátozását. örömmel adunk helyet kritikusaink és költőink hozzászólásainak is. A válaszokat lapunk decemberi számától kezdve közöljük. Ügy tervezzük, hogy májusban, a prózaírók országos értekezletén összegezzük majd a vita tanulságait és eredményeit. Duba Gyula vita prózánk helyzetéről 1. Miképpen nyilvánul meg a harmadvirágzás prózai termésében a hagyomány folytonossága? Beszélhetünk-e az első köztársaságbeli, valamint az egyetemes magyar széppróza sajátos hagyományjegyei,nek, népi-nemzeti vonalának kontinuitásáról? S ha igen, milyen értelemben? Mindenekelőtt tisztázni kellene, hogy mik azok a szellemi hagyományaink, melyek az első köztársaság magyar irodalmában gyökereznek. Megjelent regényes és novellás- kötetek (ezekről is keveset tudunk) még nem jelentenek hagyományt. Hagyomány lehet bizonyos szellemi magatartás, az irodalom egészére vagy egyes irányzataira jellemző írói látásmód, életérzés és erkölcs, stílus és témakör. Ilyen értelemben — a harmadvirágzás irodalmának egyik legjellemzőbb vonása! — hagyományokra alig, inkább csak helyzeti adottságainkból kifolyólag, vagyis ösztönösen (és nem tudatosan!) támaszkodunk. Szellemi élet hagyományok nélkül — megdöbbentő jelenség. Ez a mi esetünkben két dolgot dokumentál: keletkezése idején a harmadvirágzás irodalmának nem volt szüksége hagyományokra. Lett — irodalom. S ami ebből következik: esetleges. Gyökerek nélkül nincs tartós élet, nincs fejlődés, nincs érték és tisztaság (sem biológiai, sem szellemi). A gyökértelenség: vegetálás, pusztulás. Persze, ha ez teljes egészében igaz volna, nagyon rosszul kellene érezni magunkat. De mi élünk. írunk. Mégis táplálnak hát valamilyen hagyományok. Az első az egyetemes magyar irodalom, melyen nevelkedtünk, melyhez nyelvileg tartozunk, s melytől el nem szakadhatunk. Az irodalom alapja a nyelv, a fogalmak, az absztrakció külső kifejezési eszköze, s ez eltéphetetlen szálakkal fűz a nemzeti kultúrához. A másik hagyományt az első köztársaság köztünk élő prózaírói jelentik (Egri, Szabó Béla), akik személyükben bizonyos téma- és stílusfolytonosságot jelentenek. A harmadik — Fábry. Élő hagyomány és jövőbe mutató erkölcsi erő egy személyben. A magyarázó gondolati egység és progresszív valóságszemlélet folyamatosságát valósítja meg irodalmunkban. Miért mondtam hát, hogy alig támaszkodunk hagyományokra? A nyelv apriori, de passzív hagyomány, s a többi is csak közvetve ható erő. Az első köztársaság irodalmát — s kiszélesítve a fogalmat: szellemi életét — az Európa szellemi térképén való szenvedélyes helykeresés jellemezte. Kik voltak, hová tartoznak? S megfogalmazódott (bár költő által) a felismerés: újarcú magyarok. Az új disputa
