Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (I.)
a világjárás kamatja mindez. Előremegyünk, idegen tájak tűnnek és változnak elénk. Örülnénk, vigadnunk illene a rokontalan idegenségben, de a számtalan tiltás fékezi kedvünket, fékezi, megállítja bennünk az időt... Kedves, ölelgető idegenség Jugoszlávia, mégsem tudok teljesen felengedni, zörgő kölöncként valami megmagyarázhatatlan bűntudat kisér, akárhová is mozdulok. Másfél éve sincs, hogy véletlenül közénk került egy jugoszláv újságíró. Tizenöt év múltán ő volt az első ember, aki irodalmunk házatájára vetődött amonnan délről. Szívesek és udvariasak voltunk hozzá. Kérdeztük, faggattuk, mondja, beszélje életüket... Mondta. Mi ültünk, és kisiskolás szájtátisággal hallgattuk. Néztük, hallgattuk, megbámultuk. Voltaire Candide-ja, a vadember vághatott a mienkhez hasonló képet. Képtelenség, ez is képtelenség. Alig félnapi járóföldről betoppan egy ember, és megcsodáljuk. Ugrálunk körötte, mint a vadak. Képtelenség a kíváncsiságunk, képtelenség az idegent övező nagyszemű csodálkozás is. Az idegen sokat beszélt. Mi, a vendéglátók szemérmesen mosolyogtunk ős hallgattunk. Nem helyeseltünk, nem bólogattunk, hallgattunk. Ha fukarul közbe is szóltunk, csak arra volt jó, hogy az idegen amúgy is pergő beszéde felgyorsuljon. Az éjszaka derekán szóvá is tette hallgatásunkat: — Mindig ilyenek vagytok? — kérdezte. Értetlenül néztünk rá. — Félszegek — folytatta fukarul. — Nem. — Féltek tőlem? — Nem. — Bizalmatlanok vagytok? — Nem. Ügyetlenül magyarázkodtunk. Másra tereltük a szót, de folyton visszafordultunk udvarias hallgatásunkhoz, ahhoz, amit érthetően kerülgettünk: a múlthoz. Félszegek voltunk és esetlenek, amit előzékenységünkkel akartunk álcázni. A múltba vezető szavak útját egyszerűen átléptük. Miért? Mit takargatunk? Mi az, ami miatt szégyenkezünk? Mit jelent természetellenes restelkedésünk? Tizenöt évvel ezelőtt talán nem is értettük, miről van szó, fiatalok voltunk, alig húszévesek. Igaznak hittük a sajtó, a politika és különböző társadalmi szervek Jugoszláviáról mondott rágalmait. Visszamenőleg kell rádöbbennünk a hazugságokra, a másokéra és magunk lelkesedésének naivságára. Ha szóba kerül, mosolyogva megkerülünk tíz évet, ha beszélünk is, arra gondolunk, amit nem mondunk ki. Az átugrott évekre, a „házonkívüli emlékezetre“. A hamar felejtésre ... Ügy kezdünk Jugoszláviába járni, mintha semmi sem történt volna. Mentséget is találunk: „Nem mi csináltuk“. Rágalmakból és hazugságokból tenger folyhatott össze: vizének keserű ízét nem éreztük. Nem ittunk belőle. A szavaknak, a mondottaknak jobbik végét fogta a szánk, koppanásukat, szúrásukat nem éreztük. Mi voltunk a vádlók. Avatatlanul vonultunk a tárgyalóterembe, hívatlanul ültünk a bírói székbe is. ítélkeztünk, törvényt ültünk. „Nem mi csináltuk“, mondjuk néhány év múltán. Többes számban mondtuk a rágalmakat, többes számban próbálunk mentegetőzni... Ha mentegetőznénk. Egyszerűen szükségtelennek tartjuk, úgy járunk-kelünk, mintha mi sem történt volna. Turista módra, könnyedén, mosolyogva, nyárias lezserséggel autózunk hegyeken-völgyeken. A hangos-zajos múlt anonim lett. Volt, nincs. „Itt a vége, fuss el véle, és aki nem hiszi, járjon utána.“ Égi hatalmasság nem parancsol földieknek. Krisztus sincs, aki mondaná: menj el a te ellenségedhez, és kövesd meg őt. S hiába is mondaná. Országok
