Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - VENDÉGEINK - Stanislaw Wilczek: A lengyel irodalom ma és holnap

Hogyha nagy általánosságban meg akarnánk határozni a mai Lengyerolszág irodalmának fejlődési szakaszait, kétségtelenül a lengyel írók 1949-es szczecini kongresszusával kéne kezdeni, amellyel lezáródik az első szakasz, s amelytől fogva a szocialista realizmus teóriája lesz az egyedül helyesnek elismert s az irodalom fő áramlatait meghatározó művészeti irány. S itt van a már említett „termelési irodalom“!

Ez a periódus az 1956-os évvel záródik. Akkor kezdik állítani irodalmi lapjainkban, hogy a szocialista realizmus mint egyetlen alkotómódszer már nem elég az irodalom sokoldalú fejlődéséhez, hogy az irodalom túlzott „igazgatása“ nem hoz minden esetben egészséges gyümölcsöt. Tény, hogy az 1956-os évvel a lengyel irodalomban új és gazdag korszak kezdődik. Sok író keresi és veszi fel a kapcsolatot más államrendszerű országok íróival, s a jelenkori lengyel írók műveinek fordításai soha nem látott mennyiségben özönlik el Nyugat- és Kelet-Európa könyvpiacait, eljutnak a tengerentúlra is.

S újra ki kell halásznunk a művek és nevek sűrűjéből néhányat. A költészetben Tadeusz Rózewiczé a vezető szerep, aki a „Formák“ megjelenése óta következetesen tör a hagyományos verskonstrukció felbontására. (Az irodalomteoretikusok a Rózewicz-verset a versírás negyedik rendszerének nevezik, Kazimierz Wyka irodalomtörténész és kritikus pedig „kockajátéknak“.) Ennek a költészetnek nagy eseménye volt Miron Bialoszewski „A dolgok forgása“ című kötetének a megjelenése. A forma és a látásmód újszerűsége megteremtette benne a népi és legrégibb lengyel hagyomány harmóniáját.

A fiatalabb nemzedékhez tartozó Roman Bratny „Kolumbuszok“ című regényében annak a nemzedéknek a képét rajzolja meg, amelynek ifjúságát tönkretette a háború. Könyvével nagy, máig tartó vitát váltott ki, amely a nemzedékek közötti ellentétek témája körül forog. Bohdan Czeszko utolsó regényében a hősiesség és türelem mítoszát veszi revízió alá.

A háború eseményeit dokumentáló és elemző művek s a „termelési irodalom“ után a szociologizáló, pszichologizáló és formalista irodalom került túlsúlyba. Nagy érdeklődést váltott ki Jerzy Andrejewski regénye, a „Hegyeken ugrálva jár“ — egyrészt témájával (<i

művész alkotómunkáját és szerepét, valamint társadalmi feladatait s az alkotás autonómiájának problémáját elemzi), másrészt formai újításaival. Andrejewski eltér az írásjelek hagyományos használatától, nevezzük így: szabad narrációt használ. Belső monológokat alkot, s ezzel megbontja a nyelvtan alapszabályait.

A mai Lengyelország irodalmában az ideológiai vitáknak van egy jellegzetes sajátosságuk: írók, költők is részt vesznek bennük, mint pl. Stanislaw Jerzy Lee, a filozófus-költő „Fésületlen gondolatok“-jával, vagy Slawomir Mrozek, aki nemcsak mint drámaíró, hanem mint rövid, filozófiai kicsengésű történetek szerzője is jeles. Itt kell megemlítenünk Julian Kawalec (1957-ben jelentkezett „Járda az út közepén“ című noveiláskötetével) utolsó regényét, a „Táncoló héjá“-t, amelyben a szerző a szegényes falusi környezetből polgári világba kerülő hősének, Toporni mérnöknek a lelkivilágát elemzi, akinek nincs elég ereje az új környezettel megküzdeni.

Ezek a jelenségek illusztrálják tehát — nagyon hézagosan — a jelenkori lengyel irodalmat. A pontosság kedvéért meg kell még jegyezni, hogy az alkotások sokszínűek, a mai kor problémáitól: a szociológiától, a pszichológiától, az ideológizálástól a történelmi regényen keresztül egészen a társadalmi regényig mindent felölelnek.

A lengyel irodalmi élet sajátos alapjelensége az irodalom „földrajzi“ képének a kialakulása. A legerősebb varsói központ és környezet mellett kialakulóban vannak a vidéki központok is: a krakkói, a katowicei, a poznani stb. A nyugati területeken szintén számos írócsoport alakult: Wroclawban, Olszynskiben, Zielona Gorában stb. Ezeknek a központoknak az aktivitását jelzik a nyugati és északi írók évenként megrendezett kongresszusai.

De milyen a „fejlődési vonal“ az egész lengyel irodalmat iletően? Tény, hogy a tematikai és formai sokszínűség, az avantgardista kísérletezések s végül a jelenkor problémáinak nagy feldolgozási láza további fejlődést sejtetnek. Ezt sejteti még a tapasztalható elidegenedés és különösen a fiatalabb nemzedékeknél észlelhető válság is, amelyről némely kritikus és publicista időről időre oly pánikszerűen ír. Az irodalom fejlődéséről ugyanis elsősorban a művek tanúskodnak, s a jó művek, amelyek az emberiséget és a hazát szolgálják, amelyek okosan alakítják a szép fogalmát, megtalálják az utat az olvasókhoz. (KI)