Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Moyzes Ilona: Tejszínű köd
Moyzes Ilona — Nővérke ... — A hang sápadtan hull le a gyermekszanatórium második emeleti szobájának fényesre csiszolt parkettjére. Apró, gyönge szárnyai kiutat keresnek hófehér falai közül. Zárva vannak az ablakok. — Vi... zet... Gyönge szél suhan a paloták között. A száraz ágak összesúrlódnak, s a szél tovább suhan tavak, források fölött. Vlasta nővér felriad. Mintha valaki szólította volna. Vagy csak álmodta? Gépiesen a hajához nyúl, hátrasimítja, megigazítja köpenyét, és kilép a folyosóra. Sápadt, erőtlen hang szűrődik hozzá. Olyan csak, akár a sóhajtás. Valamelyik szobában roppan az ágy. Nyöszörgés ... — A hatos! — ötlik belé messziről, a láthatatlan ösztönök világából. Gyors léptekkel halad. — Jirina ... kislányom! — Édesanyám! ... — A negyvenkét éves leány szívébe fájóan markol a megszólítás. Erős, gyermek iránti vágyai most hazajáró lelkek gyanánt kísértenek. Milyen messze vannak ma már ezek az álmok! Valahol a felhők birodalmában. Édesanyja halálával kerültek oda. De látogatóba hazajárnak. Saját gyermekei helyett apró testvéreit nevelte. A mosóteknő, pelenka és szappanszag párájával tűnik az ifjúsága. Az idő szárnyas, mint az élő madár, nem lehet megállítani. Koppan az emlékezés, a pillanat töredéke falnak esik. Vlasta nővér föleszmél: — Jirina! — Megfulladok.... — A kislány arca szürke, mint az ón. A nővér vére megfagy, ereire csillagokban rakódik a zúzmara. Vastag porcelán kancsóból csipketeát tölt egy pohárba. Fölemeli a kislányt, s a záraz gyermekajkak egy csöppig felszívják a rózsaszín levet. Aztán hőmérőt tesz a hóna alá, és megszámlálja a perceket. A lehetőségeket pedig mérlegre tenné, ha meg nem fagyasztaná agyát a félelem. A higany ezüstje lassan kúszik, mint a csiga. A 35 Celsiusnál megáll, nem mozdul többé. Vlasta a földszinti iroda felé veszi útját. A nagy toronyban éjfélt üt az óra. Az aszfalton sietős léptek zavarják a csendet. A Krásna Kráľovná ajtajában fesiklik a redőny. Finom diétás sütemények hevernek a kávéház üvegpultján. Az orvos a hegynek veszi útját. Fülébe az éjszaka egyetlen zenéjeként a Malomforrás duruzsol. Ömlő sírás. Agyában nyugtalan gondolatmadarak kelnek életre, ívelnek a magasba, hogy annál reménytelenebbül csapjanak le az utca kövezetére. Kissé megizzasztja a domb. A nagy paloták levezető csatornáiban hallgat a csönd. A holdfény sápadt zuhatag. Sűrűn rakódik rá Goethe tornyára. Az Ezeregyéjszaka meséit juttatja az orvos eszébe. Itt a dombon beszédes a magány. Naponta találkoznak itt ketten. Šeda doktor és a kocsiszín. — Unalmas egy világ! Hol az én fénykorom? — panaszolja a kocsiszín. Valamikor ragyogóbbnál ragyogóbb fogat mesélte napi kalandjait. Mennyi titoknak voltam fültanúja. Egy egész világ gyűlt bennem össze. Ismerem Edward angol király és a kis kalaposlány szerelmét. A Goethéét és az Ulrikáét. ismertem a kis kínai hercegnő útjait, amelyek a szép testű pásztorfiúhoz vezettek. Egy erdei tisztáson szeretkeztek naponta. Amikor meghalt a hercegkisasszony, a pásztorfiú évekig kijárt sírni a temetőbe. Emlékszem a nagy Mozart fiának utolsó könnyeire, temetésére, s szerelmének, a lwovi grófnőnek hangos zokogására. Metternich sok apró szertelen tejszínü köd
