Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ardamica Ferenc: A sír felett
Ardamica Ferenc a sir felett A legrosszabbkor halt meg! ... Állok a sír felett... Karomon Buckó izeg-mozog. Hároméves a kislány. Másik kezemet az ötéves Lali szorongatja . . . Körülöttem a gyászolók tömege. Sajnálkozó, együttérző pillantások lövellnek felénk. A búcsúztató már régen elhangzott. Régen? Mindössze néhány perce. Néhány perce, hogy az első súlyos rögök dörömböltek a koporsón, és ráijesztettek a halottra. — Most már a miénk vagy! Abban a pillanatban éreztem igazán az élet kegyetlenségét... Nem volt rossz feleség. Sőt, határozottan rámondhatom: jő asszony volt! Sajnálom, hogy így történt. Megsiratni mégsem tudom. A harag hullámzik bennem. Magasra csapnak a hullámok. Egyik-másik fejembe lódul. Elborítja agyamat. így volt ez akkor is, amikor felravatalozták. Egy darabig csak néztem, néztem hitetlenül. Azután megráztam, majd kizuhant a koporsóból. Ajkaim szórták a káromkodásokat és átkokat... Álla kissé leesett, mintha csodálkozott volna őrjöngésemen. Magamhoz tértem. Abbahagytam a rázást. . . Ruháján keresztülhatolt testének hidege ... Megfagyasztotta, megbénította ujjaimat... Undorodtam. Soha nem szerettem. Mégis hat évig éltünk együtt. Megszoktam... Szép sem volt..., de tudta a kötelességét. Vérem nem forralta, csak meglangyosította. Két gyermeket hozott a világra. Egy fiút és egy lányt. Párba. Mondom, mindig tudta a kötelességét. Hogy történt, hogy olyan hirtelen megfeledkezett rólam? Se szó, se beszéd, itt hagyott, meghalt. Felborította minden tervemet! Felrúgta az életemet! — Nyavalyás egy élet ez, a fene egye meg! Meddig álljak még itt? A lány is nehéz, majd leszakad a karom! Ezek meg csak hümmögnek, szipákolnak, suttognak, a szemüket törölgetik. Kedvem volna beletaposni a friss sírhantba, ledöngölni. Nyoma se maradjon! Azt mondta az orvos, szívbeteg volt. Fenét! Nem panaszkodott soha, nem fájlalta egyik testrészét sem . .. Este lefeküdtünk... Reggel, mikor feléje nyúltam, mint máskor, mert anélkül fel sem kelek, már jéghideg volt. Hát ezt tette velem! Tegnap eljött Marcellka is. Vénlány a javából. Zörgő csontú... Kínálkozott... Világéletemben utáltam a kínálkozó nőket. Azt hittem. .. Azután rájöttem, ha ő nem szólt volna, akkor én kérem meg... Jobb így, legalább nem hány- torgatja később fel, hogy könyörögtem néki. Én leszek fölényben. Ha meg nem úgy végzi a dolgát, ahogyan kellene, majd odamondom, odavágom: Csináld, ha kínálkoztál!
