Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - Petrőczi Bálint: Találkozás
bérként a kezével jelzi, mit látott. Kezét az áliához kapja, és mind az öt ujjával szorongatja az állát. Az öszes halántékú ajkára gúnyos, fölényes mosoly dermed. — Csak látta ... ?! Csak a távcsővel nézte...?! Az erdész vádat olvas ki a hangjából. Pedig az őszes halántékú férfi nem vádolhatja őt. Meginog. A tanácstalanság keríti hatalmába. Az imént, amikor hatalmasat dobbant benne az akarat, úgy hitte, végre tettet érlel az a pillanat, amely egyszer cserbenhagyta, megbénította minden idegszálát, csak annyi erőt hagyott benne, hogy az erdészház ablakából távcsővel figyelje, mi történik Jani bácsi udvarán ... — Igen ..., csak távcsővel néztem ... — feleli az erdész meggémberedő nyelvvel, és elhűlten mered maga elé. — Szép történet... — mondja az őszes halántékú, s az erdészt megkerülve elindul a családja után ... Az emberek a fakózöld ruhás férfi köré sereglenek. — Mit mondtál neki? — kérdezte Pista. Az erdészben szűnik a dermedtség. Már hallja az őszes halántékú ember lépteinek halkuló zaját. A barátai mozgolódnak. — Mit hallgatsz?! — türelmetlenkedik Pista. Az erdész a német után néz. Már nem láthatja, eltűnt a kanyarban. — Elmondottam neki — szólal meg rekedten —, hogy az erdészház ablakából távcsővel néztem, mi történik Jani bácsi udvarán... Hallgatnak. A nap már messze szökött tőlük, fénye nem éri őket. Árnyékban állnak. Pista az erdész arcát fürkészi. — Puskád nem volt?! — kérdezi váratlanul a vallatok hangján. Az erdészben elhűl a vér. Meggörnyed. Annyi év után élőször hallja ezt a kérdést. Ebben a pillanatban éveket öregszik. Nem érzi, mert ha érezné, azt rebegné, a kocsmában tévedtem, nem öregszünk egyformán, mint ahogy lélegzeni sem tudunk egyformán. Csak agya tompulását érzi, mintha sűrű köd ereszkedne rája. — Volt... — suttogja. — Az istenedet! — fakadt ki Pista, és mást is mondana, ha nem ébresztene benne szánalmat az erdész búskomor arca. A fakózöld ruhás férfi nem tud Pista szemébe nézni, kerüli a többiek tekintetét is. Érzi a közéjük fészkelődő feszültséget. Szabadulni akar ettől, szabadulni a fojtogató érzésektől. A jobb keze akaratlanul, vezérlés nélkül megmozdul, lassan felemelkedik, és mind az öt ujja az állára tapad. — Mit fogdosod az állad?! — mordult rá Pista. Pillanatok alatt elfelejtette, hogy az imént sajnálta a barátját. — Az a német is az állát fogdosta! — Az is fogdosta az állát, aki Jani bácsit felakasztatta! — suttogja kimerültén az erdész. — Ö volt az?! — ragadja meg Pista a fakózöld ruhás férfi karját. — Ő volt az?! Az istenedet, szólalj meg már! — Nem tudom . .. Lehet... — A nagy okos most semmit sem tud?! — kiáltja a telt testű özvegyasszony. Az emberek az árnyékban állnak, és morognak. Pista a falu felé fordul. A keze ökölbe szorult . — Egy hétig hagyták Jani bácsit a kötélen lógni! — sziszegi, s mintha meglökték volna, megfeszülő karjával utat vág magának az emberek között, és gyors léptekkel elindul a faluba. Az emberek összenéznek. Pista futni kezd. Eltűnik a kanyarban. Az összenéző emberek némán, biztató és parancsszó nélkül Pista után erednek. Az erdész utánuk néz. A futólépteik dübörgése hasogatja a dobhártyáját. Jani bácsi egykori faházára lopja a tekintetét. Az ablak és az ajtó között kis emléktábla ... — Volt puskám... — motyogja. — Családom is volt..., fiatal családom ... Fülében felcsendül Pista hangja. „Egy hétig hagyták Jani bácsit a kötélen lógni!“ — Egy hétig ... — suttogja maga elé. Megrázkódik. Kihúzza magát. A falu felé fordul, és nagyot kiált. — Emberek! Csak a feketéllő faház, és a hegyoldalt borító erdő hallja a kiáltását. A hang visszaverődik, gyűrűzik, hullámokat s örvényeket vet benne. Meginog, mintha szakadék szélén érné a szédület. Rémületbe torzul az arca, s botladozó ólomlábakkal futni kéz a szekérnyomos úton, mintha megijedt volna saját magától...
