Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Bárczi István: Téboly (vers)

Nem Krisztussal kezdődött bűnük: feljutni új Kálváriákra — a kimondhatatlan zöld mérge rontotta őket lázadásra.

Századonként újból születnek, Csendesen, mint a forradalmak.

Egy reggelre nekifeszülnek kimondani, amit akarnak.

Észre se veszik, s belehalnak.

Cegléden majdnem sikerült. Fejük fölött megállt a Nap, először sárgán, szinte mái irigyen ekkora csínytől, csak később vörösödött bele, akkor már izzó koronához hasonlított, amint lassúdan megfeketült, kivárva az éjszakák idejét.

Aki bántotta őket, két mohó nyelés közt anyja kebelébe öklelt.

Aztán a kedvesébe, mert csak úgy volt boldog, hogyha valakit megvert.

Azt hitte, tenyerével ad pörgést a Földnek, szólván, hé, Galilei!

Jobb híján erőszakkal tömte ki az isten, veii hát őket, veri.

Ügy képzelem, nevetett, amikor elkészült a legelső kereszttel,

amikor a fára — ruhára érdemrendet — néhány eszmét szegeit fel.

S a Nap a vonatkerékhez is nagyon hasonlít. A teljességet példázza, mint az ő életük. Arles-i sárga földek napraforgóit, s a bolond festőt, aki szintén a teljességet akarta kimondani. Sajnálom őket, mert amikor megszülettek, nagyon tiszta, nagyon piros szívvel, mondhatták volna: íme, a világ, de csak az őzszelídet dörgölték ki a szemükből, miután gyorsan összevesztek önmagukkal.

Az ég sötét, a Föld forog. Jó, hogyha akad mennyezet, melyen tömör csillagsorok mását rajzolják a legyek. — Fürkész az ember, ősokok csilapítják, de nem feled.