Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)

Oswaldot, hogy egy alkalmas pillanatban lelője J. F. Kennedyt. Még csak jelezni sem akarom, hogy ez a nagyhatalmú szervezet összeesküdött volna a Titkos Szolgálattal az államfő ellen, hogy ezt az államot a régi prétoriánusok mintájára közös erőve! birtokába vegye. Valami szerényebb dologra gondolok.

Az FBI a kommunistaellenes hisztériából született, amely az első világháború után kerítette hatalmába az amerikai burzsoáziát. Legnagyobb hatást a hidegháború tetői pontján és a mecarthyzmus idején, Truman és Eisenhower kormányzásának első szakaszában érte el. Kennedy idején csökkent a jelentősége — ez egyszerű tény.

Nem is tudom, hogy az FBI-is — de a CIA kétszer, sőt háromszor is nyílt összeütközésbe került Kennedyvel. Első ízben rögtön 1961 áprilisában, amikor a kubai Sertés-öbölben kudarcot okozott az elnöknek. Másodszor 1963. októberében, amikor az elnök McCone ellenvetései dacára visszahívta Dél-Vietnamból John H. Richardson-t, aki még akkor is támogatta a Diem család diktatúráját, amikor a külügyminisztérium már eldöntötte, hogy a „kommunizmus ellen“ viselt harc nagyobb hatékonysága érdekében a kormányzást Saigonban kevésbé korrumpált és kevésbé kompromittált emberek vegyék kezükbe; McCone ekkor „maga magát meggyőzte, hogy a sajtóban és a kormányban van egy összeesküvés, amelynek célja a Központi Hírszerző Szolgálat felszá^ molása“. (James Reston a New York Times-ban, 1963. október 7-én). Harmadszor állítólag 1963. novemberében került rá sor. Október 30-án bebörtönözték a Szovjetunióban a Yale-i egyetem professzorát. Frederic Barghoorn-t, kémkedés miatt. November 14-én Kennedy elnök egy sajtókonferencián egész határozottan kijelentette, hogy Barghoorn-nak „nem volt semmi néven nevezendő kémfeladata“. (New York Times,

1963. november 15.) Néhány napon belül a szovjet hivatalok Barghoorn-t szabadon bocsátották, a professzor november 17-én visszatért az Egyesült Államokba és meglátogatta Kennedyt. A beszélgetés tartalmáról akkor a nyilvánosság semmi érdekeset nem tudott meg — de több mint fél év múlva, 1964. júniusában, ezt az elméletet is felvetette a Time című hetilap a dallasi merénylet hátteréről: Amikor Barghoorn visszatért, a magánbeszélgetés során állítólag beismerte Kennedynek, hogy valóban működött a Szovjetunióban a CIA ügynökeként. A felháborodott elnök erre azzal fenyegetőzött, hogy az ügynökséget szélnek ereszti. Röviddel ezután a CIA kapott állítólag jelentéseket a merénylet előkészületeiről — de egyetlen elhárító lépést sem tett.

Ez természetesen feltevés, mégpedig egyik a sok közül. Milyen a valószínűségük? Innen aligha számíthatnánk ki. De néhány kiindulópont mégis felsorolható:

Ezek az szervezetek az emberek százezreit foglalkoztatják az Egyesült Államokban és annak határain túl. (A New York Herald Tribune 1964. június 27—28-i száma szerint csupán a különböző kémszervezetek számára — beleértve a CIA-t, de az FBI nélkül — mintegy kétszáz ezer ember dolgozik). Hivatásuk jellegéből következik, hogy gondolkodásukkal, érzéseikkel és viselkedésükkel a legszélsőbb jobboldalhoz húznak. A bűnrészességnek a bonyolult hierarchia különféle szintjein más-más jellege lehet: a támogatástól a hanyagságig, a tényismerettől a sejtésen át a csak homályosan árnyalt nemtörődésig.

Ott van azonban a háttérben mindig a bizonyosság, hogy a szolgálat tekintélye, a politikai okok, az eljövendő nemzedékek haragjától való félelem kizár minden leleplezést — hogy a határhelyzetek igen rugalmas és változatos skálájának bármily pontján mindenki bizonyos lehet, hogy fedezve lesz.

Ez pedig be is bizonyosodott.

Earl Warren, az Egyesült Államok legfőbb bírója, és elnöke annak a bizottságnak, amely számára Johnson elnök kitűzte a feladatot, hogy „fedje fel az igazságot, ameny- nyiben egyáltalán felfedhető“, és „amit megállapít, közölje vele, az amerikai néppel, és a világgal“, ezt mondta 1964. február 5-én az újságíróknak: „Az utazásoknak biztonsági szempontja lehettek, s ha valóban voltak, a jelentés közzétételénél sem hozhatnánk nyilvánosságra biztonsági ügyeket“. Warren ugyan Oswald mexikói utazásáról beszélt, de az indoklás sokkal szélesebb érvényt ad a kijelentésének: aminek „biztonsági szempontjai“ vannak, nem lehet nyilvánosságra hozni.

Hogy valóban így gondolta, Marina Oswald kihallgatása után bizonyosodott be. Olyan dolgok bukkanhatnak fel benne, amelyek a nemzet biztonságát érinthetik, mondta a riportereknek. Ezért megtörténhet, hogy az asszony vallomásait nem közlik a nyilvánossággal „az önök életének végéig sem“.