Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Az írói erkölcs legendája

zisokkal, zsíros bőségben elfojt, megpuhít min­den mást, ami ezt az úri mulatságot zavarná.“ Áz ellenpólus a másik véglet: Ady és ember­irodalom. Európa és vox humána. Fábry. Fábry költöfilozófus és erkölcsi fenomén. Persze ez magyarázatra és bizonyításra szorul. így ír 1937-ben „Hiperintellektualizmus?“ című cikkében: „A magyarországi terület: el­lenforradalmi hódoltság, következésképp csak mi és Erdély lehetünk a jövő folyamatossága. Ez a felismerés céllá lényegül. Egy kisebbség vállalta az akadályozott többség progresszív munkakörét. Irtózatos munka ez. Itt mindenki­nek külön-külön magában kell, kellett kiépíte­nie egy szigetprogresszivitást. Átváltani, elöl­ről kezdeni, és ugyanakkor már eredményt is dokumentálni: senki se csodálkozzon, hogy ez nem sikerülhetett, hogy a kiteljesedés nem lehetett elementárisán megnyilatkozó. Alapot rakni és csúcspontot jelenteni egyszerre nem lehet.“ A hangsúly a szigetprogresszivitáson van, az egyedüllét tudatosításán, a magányon. Szellemi magányon, mely a látszólag egységes ideológiai arcvonal ellenére is fennáll. Szemé­lyes pszichikai és fiziológiai adottságán túl, ez a felismerés eredményezhette Fábry elvo­nulását a közélettől, stószi „remeteségét“. Az ilyen magatartáshoz akaraterő és bátorság kell. Szellemi bátorság önmagunkkal és a vi­lággal szemben. Bátorság pedig — szellemi bátorság — nincsen erkölcs nélkül, mert ezt a fajta bátorságot éppen az erkölcs adja. Fábry Zoltán stószi világa „komplex világ­mindenség“. A beérkező híreket és valóság­jeleket ennek a „fábryi mindenségnek“ a kri­tériumai fogadják és értékelik, s a világba küldött híradásokat ugyancsak ennek a világ­nak a saját benső etikai normái diktálják. A belépő „kanálisokon“ megtörik a mellékes kül­ső behatások intenzitása, s a kilépő „kaná­lisok“ nem vesznek fel vissza ellenhatásokat. Zárt érzéki-indulati egység keletkezik ily— módon, melynek vaskövetkezetességű etikai és esztétikai törvényei vannak, s mint az ana- Iögikus számítógép a beléadagolt program pa­rancsára, úgy termeli ez a szellemi komplexum megnyilatkozásait, öntörvényűén és szinte „is­teni“ tökéllyel. (Ebben az esetben az „isteni“ tökély nem abszolút csalhatatlanságot, de az ítéletek maximális önállóságát jelenti.) Kép­zeljünk el egy világítótornyot a tengerek köze­pén. melynek messzire látszik a fénye, s mely a világról való információkat és ismereteket egy rádióvevőn kapja a külvilágból! A rádió­vevő roppant érzékeny, a legkisebb intenzitású jeleket is képes fogni, és’kezelője, a rádiós fogékony minden iránt, amit az emberi lélek termel és magába szív. A jelek, újságok, köny­vek, a világ szellemi megnyilatkozásai — sza­vak burkába öltözött értesülések, gondolatok, érzések és indulatok — egyre jönnek, és a rádiós olvassa őket. Aztán feldolgozza, és felel rájuk, a világítótorony antennája gyűrűző hullámokban sugározza üzenetét a nagyvilágba. Jelei — válaszóik. Egy érzékeny lelkű és tiszta erkölcsű ember válaszai, viszonyulása a vi­lághoz. A nagyvilág kérdez, s a rádiós vála­szol. Szavak közvetítésével kapja a kérdést, s ő a fogalmak tényközlő erejére támaszkodva válaszol. Innen erényei és — tévedései. Az erényekhez képest a tévedések elha­nyagolhatók, de a kép dialektikus egysége mi­att beszélni kell róluk. S miután önmagukban is érdekes és jellemző konfliktusok eredmé­nyei, kissé bővebben beszélünk róluk. A téve­dések ott kezdődnek, ahol a szavak tényközlő erejének a teljessége megtörik. A szó, a foga­lom: absztrahált élet. Teljessége néha nagyobb az egyszerű életjelenségeknél, máskor viszont csak a valóság felületét súrolja, körültapogat­ja, és külszínt közvetít. A világból felfogott jelben, szóban nem mindig van benne küldője: az ember. Néha kimarad belőle egy élet­darab — talán benne sem volt! —, csak a váza marad meg, csalókán és igézően csillogva ugyan, de lényegében — hamis. Vagy egyszerűen vérszegény. Szónyomorék — lüktetés nélkül. A rádiós felfogja, és vagy helytelenül értelmezi, vagy felismeri, hogy nyomorék, és rálehel, élettel tölti meg. Megtölti a saját világa valóságával és tartal­mával, az elméletileg tökéletes és steril szel­lemélet töltéseivel, melyek ugyan kristály- tiszták és igazak, de a realitáshoz úgy viszo­nyulnak, mint a desztillált víz a vízvezeték vizéhez. Tudjuk, hogy az előbbi abszolút tiszta, de a másikat isszuk, és számunkra az jelenti a vizet. S ez a folyamat egy tökéletes auto­matizmus, magától termeli önmagát. Mind több külvilágból érkező jelet tölt meg öntörvényű tartalommal, mind több közvetve szerzett élet- tény magyarázódik „szuverén fábryi fogalmak­kal“, s határesetekben (ekkor legvalószínűbb a tévedés lehetősége) a külvilágról mondott Ítélet az öntartalam illusztrációjává válik. Né­ha tévesen. Olyan gyakran tévesen, amilyen gyakran nem fed a hírként kapott fogalom hús-vér valóságot. A szellemmagány előfeltétele — az erköl­csi bátorság mellett — a következetes és igaz világszemlélet. A húszas-harmincas évek óta Fábrynál ez a marxizmus. Szocialista ember- eszmény és internacionalizmus. A szlovenszkói entellektüelnél ez helyzeti létadottságok és az emberi géniusz találkozásából született felis-

Next

/
Thumbnails
Contents