Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Deme László: Mi szép a szépprózában

önálló életre kél az író kezében, de szinte keze nyoma nélkül. Az észlelő én, a látó szem kiiktatásával maguk a dolgok cselekszenek: „a csűr ágaskodik még hátul“; „a nap sétáltatja sugarait mindenfelé“; a falut „sűrű, tömény csend takarja", „A zaj, lárma, zsivaj a házakba szorul". Egy hosszabb részben: „Olyan forró ez a május, hogy megfúl az akác virága, lehull a porba ... A hőmérő árnyékban is harminc fokot mutat. Fonnyad a fű, kiszárad a fürdő épületei közt bujkáló erecske."

— Megszemélyesítések? Talán inkább megelevenített megelevenedése magának a nyüzsgö világnak!

Még a szemléletességre törekvés is gyakran a tárgyszerűség mögé húzódva jelenik meg nála: az író véleményével sokszor búvik érzékletes, pregnáns szavai mögé. Ahogy az öreg Fürjest leírja, igen sok szavának két értéke van: ábrázolja a szereplőt, de tükrözi egyben

— rejtetten — az írói állásfoglalást is. Az öreg „vergődik az udvaron, mint a fogoly (! s itt illik az ige ráadásul a madárra is, a rabra is — D. L.), nem bukdácsolhat a barázdákban (! lám: az író nem sokra becsüli a lóval való szántást — D. L.) ... A hídon ólálkodik napközben, nézi egykedvűen az ütött - kopott házakat (! véleménye ez az öreg ember kiruccanásairól is, a falu állapotáról is — D. L.) ... Furcsán izeg-mozog a hídon .. . Sokáig ténfereg tanácstalanul... A fiára lopogalja a pillantását...“; ízelítőül talán ennyi is elég.

Összefoglalva mindezeket: Mács „nyelvereje“ elsősorban abban áll, hogy úgy tud beszélni a valóságról, hogy tulajdonképpen azt beszélteti önmagáról; hogy ábrázolása tárgyszerű és célba találó, mert mondanivalójához meg tudja keresni írásaiban az adekvát kifejező formát: s mindezzel nem másolja az életet, hanem érzékelteti, megjeleníti; nem harsog a formával, hanem háttérbe húzódik vele ...

S ezzel le is zárhatnám ezt a kis írásomat, ha nem volna Mácsnak egy másik, az előbbivel épp ellentétes írói törekvése is: a „szépen írásé“. De bizony van; s a problémák éppen ott kezdődnek, ahol Mács József túl akar menni ezen az egyszerű, de kiválóan használható arzenálon: amikor „szépen“ akar írni a jól irányított puszta tárgyszerűség helyett. Amikor túlzottan is válogatja a szavakat, kifejezéseket, s bizony nemegyszer melléválaszt; amikor hajdan tanult merev esztétikai normák, hagyományos stílusszabályok csengenek vissza a fülében, s csábításuknak engedve stílust próbál teremteni önmagáért.

„Keressük, válogassuk a kifejező szavakat"

— nyaggattak minket magyartanáraink. De talán nem tették hozzá elég hangosan, hogy a szavak meg is tréfálhatnak bennünket. Pedig

Mácsnak sok jó szőválasztása mellett (erre már idéztem példákat) a nagy keresés hevében akadnak mellényúlásai is jócskán. íme: „nyugatra összeölelkező útvonalak rajzolnak hatalmas szárú keresztet“ (az útvonal elvont fogalom, igazában se út, se vonal; itt azt mondhatnánk: „összeölelkező utak vonala rajzol...“);

— „elmélázva kódorgott haza“ (a kódorog éppen az iránytalanság-céltalanság igéje, aligha lehet ilyen konkrét irányt jelölő határozója; a szövegkörnyezetben található „mint a megvert kutya“ rész alapján erre cserélhetnénk: ódalgott); — „Az ötszáz főnyi lélekböl most egy kivált“ (a falu ötszáz lakosa lehet ötiszáz fő vagy ötszáz lélek; de ötszáz főnyi lélek talán csak a temetőben gyűlhet össze, éjfélkor!); — Mormol, mormol, mintha a mi- atyánkot mondaná" (a mormol ige tárgy nélkül nem állhat, az ember valamit mormol; tárgy nélkül inkább mormog); — az ország „kicsi, a gyorsvonat egykettőre keresztül-kasul rohanja“ (a keresztül-kasul magában hordja az „összevissza“ jelentésárnyalatot is, s így bármily színes, nem ide való); — „Elhúzódtunk a park egyik legkevésbé forgalmas sarkába és szórakoztunk" (a szórakozik vagy túl általános és határozatlan jelentésű itt, vagy pedig — szerelmesekről lévén szó — kellemetlenül konkrét).

„Élénkítsük stílusunkat hasonlatokkal“ — tanította a klasszikus stilisztika. De tegyük hozzá: csak ha a hasonlatok eredetiek, szemléletesek, találóak, stílusosak, s nem önmagukért valók. Mert Mácsnak is vannak jól sikerült, tárgyszerű, találó hasonlatai, s azokkal semmi baj: „(a lány) otthon is csak szomor- kodott, mint a beteg csibe“ (a hasonlítás illik a falusi környezetbe is, a lány korához, magatartásához is); — „a pocakja meg úgy járt ki-be, mint a fújtató" (parasztfunkcionáriusról mondva a falusi kovács fújtatója jut az eszünkbe); — „Szépének sötétül az arca — mint amikor felhők pihennek el a nap előtt" (falun lévén, stílusos hasonlítási alap az időjárás tárgyköre; s a pihennek el kifejezés felfrissíti, újjá élénkíti a különben ismerős hasonlatot).

De szinte még nagyobb az olyan hasonlatok száma amelyek a kelleténél s a megengedhetőnél is jobban kifelé mutatnak a hangulati mezőből; vagy pedig laposak, érezhetően önmagukért valók Például: „néha olyan komor az arca, mintha legalábbis öt hónapja nem kapott volna fizetést" (nem a legszellemesebb kép. s ráadásul parasztember mondja paraszt- emberről); — ,Mint vulkán a lávát, úgy ontotta a szót“ (a kép nem éppen új); — „A ráismerés hideg zuhanyként hat"; . vérző szíve dobogását hallgatja" (szinte frázisként

0