Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - FIGYELŐ - Deme László: Mi szép a szépprózában
Csakhogy ez a falu mai falu, s benne a paraszt mai paraszt. Az a falu ez, amelynek feloldódott már az elszigeteltsége, a zártsága; s az a paraszt, amelyik — ha akarva, ha akaratlan — kilépett (vagy legalábbis kiesett) a röghöz tapadó parcellaszemlélefből; s amelyik — helyzete, kora, alkata szerint — alkotja az újat, vagy őrlődik benne, vagy menekül előle; de akár tényezője, akár áldozata képében, mindenképp e felborult helyzetben e1; nem is paraszt már, hanem egyszerűen csak ember, aki alatt meglódult a föld, s aki fölött „megbillen az ég". Illenék-e ehhez a faluhoz, ehhez a paraszti szereplőgárdához a tájszólásos, a „parasztos“ beszéd? Már előző írásomban igyekeztem megmutatni, hogy mennyire nem: hogy külsejét mutatná csak bensője helyett; spanyolfalat húzna éppen emberi mivolta elé. A tájszólás a faluba zárt paraszté volt; de ez a műfaj megszűnt, eltűnt; s ma már az is a társadalmi fejlődés sodrában él (legföljebb öreg Fürjes módján kínlódik benne), aki talán sohasem lépte át községe határát: ha nem ment is ki a világba, az jött el hozzá helybe. Mindezt nem mondanám el, ha nem Mécstől tudnám: milyen nehéz szívvel mondott le ő maga is a parasztábrázolásnak erről a könnyű és hálásnak látszó eszközéről. De föltétlenül jól tette mégis: a paraszti beszéd naturális utánzásának elvetése mélyebb és belsőbb ábrázolásra kényszerít; megtanít parasztian beszéltetni közvetlen és nyers parasztosság nélkül, azaz mentalitást illusztrálni szókiejtés helyett. Csak egy példát rá, magából a vizsgált kötetből: „Csendesen ballag. Egészen besötétedett már. A kapukban lányok, fiúk bolondoznak. Szomorúan pislant rájuk És mélységesen elítéli őket. Amiért nem törődnek semmivel Hogy reggel elviszik az ökröket? Bár hamarabb vitték volna. Ez lenne a válasz. Lányunokáját csaik ia hivatal érdekli, fiúunokája meg a rakétákkal van elfoglalva ...“ Nagyjából így szakadozhat ki az öreg Fürjesből is a gondolat: két lassú lépés — egy rövid mondat; botladozó járás — botorkáló gondolatok; s a gondolat és nyelvi burka csak akkor fordul futósabbra-fürgébbre, amikor az unokáig ér. — Vagy itt ez a párbeszéd fiú és apja közt: „— Nem szól semmit. Haragszik? — Mit mondjak? Nem ér semmit az én szavam.“ Meg az elnök fiú felkiáltása: „— Vezetném csak haza az ökröket, mindjárt nem lenne semmi baja!“ — Fontos-e, hogy az ember, aki így gondolkodik, hogyan ejti a hangokat közben, vagy hogyan ragozza az igét?! — „Előre mutató negatívum“: így neveztem nemrégiben a külsőleges elemek elvetésének, a tájszólásosság hiányának ezt a látszólag iro- dalomszegényítő, de alapjában ábrázolásmélyítő tendenciáját. De ha Mács nyelvéről van szó, nemcsak ilyen negatív erényekről beszélhetünk. Nem véletlen, hogy Fábrynak „épp ízes nyelverős- sége“ tűnik fel Mács írásaiban; hogy „népközeli adekvát stílusát, érzékeltető ízességét“ dicséri (Harmadvirágzás 252, 251). — Ragadjunk ki, majdnem csak találomra, egy rövid részletet egyik írásából; s ízlelgessük: mi a szép benne? „A gondolatok izgalomba hozzák a lelkét, s megy szellőztetni a levegőre. De csak hiszi, hogy levegőzni megy, a hombárban köt ki, ahol kampós szögön lószerszám függ beszorítva, a kis rácsos ablaknál gyalupad, a téli hónapokban lőcsöt, rudat, szekéroldalt farag, s a betonnal leöntött földön vagy tizennyolc zsák búza kenyérnek és vetőmagnak. Kellemetlen és nyugtalanító érzésektől megszállottan öleli át a zsákokat, mert hosszú évek után, aszály és szárazság gyakori jelentkezése után először marad kenyérnekvaló és vetőmag a portáján ...“ Hogy falun vagyunk, az hamar kitűnik a szóválogatásből: a hombár, lószerszám, lőcs, rád, szekéroldal, vetőmag, aszály, kenyérnekvaló, porta, — puszta jelentésükkel árulkodnak a miliőről. De .a szereplő jellemére is utalnak a szavak: rendszeretetére az, hogy a lószerszám nem lóg, hanem függ, mégpedig kampós szögön, szépen beszorítva a gerenda mellé; s erről árulkodik a betonnal leöntött föld is. Az öregedő parasztember pillanatnyi zavcrt lelkiállapotát illusztrálja, hogy csak hiszi, hogy levegőzni megy, hiszen a hombárban köt ki, szinte akaratlanul. A későbbi sorscsapást vetíti előre ez az érdekes fordulat: „kellemetlen és nyugtalanító érzésektől megszállottan". Mert ez itt még csak állapothatározó', akár erre is cserélhetnénk: .......érzésektől megszállva". De a másik forma választása itt nagyon is funkciós: ezektől az érzésektől válik Széné László a továbbiak során valóban megszállottá... M ég a fogalmazás kuszáltsága is a helyzethez illő. Az író nem mond és nem is tud többet, mint megzavart (s a későbbiekben meg is zavarodott) hőse. „A gondolatok izgalomba hozzák a lelkét, s megy szellőztetni a levegőre.“ Talán szellőzködni? Vagy valóban szellőztetni? De akkor mit? A lelkét, ahogy a mondat nyelvtanilag sejtetné? — Nem tudni; de hát ki törődik ezzel ebben a feldúlt pillanatban! S érdemes külön megfigyelni a szöveg ritmusát, hangsúlyozhatóságát is. Próbáljuk meg betűnagysággal illusztrálni az egyes részek