Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)

Szálljunk szembe a letűnt idők elavult eszméivel — szólított fel minket —, és nézzünk szembe a kemény mai valósággal... Váltsatok stílust, mondta, nézzetek szembe a tényekkel, és minden jóra fordul. Csakhogy a tények sokkal ellenállóbbak voltak, mintsem gondolta. Arról szónokolt, hogy „a tudatlanság az egyetlen rabszolgaság, a szabadság a tudás gyermeke“, de sem a Kongresszus, sőt, maga az egyház sem támogatta az iskolatörvényt, amely az elnök gondolatát támogatta volna. Ugyanez a konfliktus szegül ellene minden oldalról, akár az adókról, akár a termőföld gondozásáról, a farmerekkel vagy a munkásokkal szemben gyakorolt politikáról, katonai intézkedésekről vagy nemzetközi pénzügyi problémákról volt szó.

Az, amit ő kívánatosnak vagy fontosnak tart, politikailag lehetetlen, — vagy legalább lehetetlennek látszik. Ezért az elnök és munkatársai a nyilvánosság előtt az elért haladásról beszélnek, és magánemberként aggódni kezdenek, hogy az amerikai társadalom fennálló viszonyai és a politikai erők adott arányai között nem lehet a felpanaszolt rosszat felszámolni.

Magánemberként elismerik, hogy radikális gazdasági társadalmi és politikai problémák előtt állnak, de az elnökválasztás esztendejében nem mernek egy elég radikális politikával porondra lépni, amely megoldaná ezeket a problémákat.

S az eredmény?

A nyilvánosság előtt mérsékelt és derülátó hangon beszélnek, míg egymás között radikálisan és borúlátón.

Ez mérgezi meg a washingtoni légkört, és eltorzítja az egész politikai fejlődést.“

Ezen a ponton valósággal ide tolakszik egy név és egy szó. A név Roosevelt — és a szó a bátorság. Sőt, egyenesen a bátorság profiljai.

Kennedynek, aki jól ismerte az amerikai történelmet és részletesen tanulmányozta Franklin Delano Roosevelt politikai stratégiáját, tudnia kellett, hogy az „új határok“ programját „az új amerikai generáció“ számára csak két erő egyesítése által lehetett megvalósítani: azzal az erővel, amit az Egyesült Államok alkotmánya adott az elnök kezébe

— és a közvélemény ereje által, amely megértené őt, a tömegek nyomása által, amit mozgásba tudna hozni. De Kennedy nem talált semmit, ami pótolná a híres „kandalló körüli beszélgetéseket“ a rádióban, amelyekben Roosevelt éveken át hétről hétre megvilágította az amerikaiaknak a napi politikai problémákat, és megmagyarázta nekik lépéseit,

vagy legalább felvázolta azok hátterét. Nem, mintha Kennedy nem beszélt volna Amerikában, de lehet, hogy nem elég gyakran, lehet, hogy nem elég érthetően beszélt. ’ Egyesek aztán apatikusak maradtak az elnök programjának lényeges pontjaival szemben, mások a legjobb esetben is képtelenek voltak elég hatásos nyomást gyakorolni a politikai erőkre. Jöhet ellenvetés, hogy Rooseveltnek a Nagy Váltság segített: az emberek mozgásban voltak, tudták, hogy valaminek meg kell változnia, és várták, hogy valaki megmondja, mit kell tenniük. Ez biztos — csakhogy az amerikai társadalom mai válsága nem kevésbé mély, még akkor is, ha ez a válság pillanatnyilag nem olyan szembeszökő. Az emberek milliói mozgásba jöttek: többnyire azok, akiket technológiai, gazdasági és társadalmi fejlődés mechanizmusa, amit még mindig valami „rendjénvalónak“ tekintenek, vakvágányra futtatott. Szolgáljon bizonyítékul az ifjúság: a húsz éven aluli munkaerők 15—18 %-a van munka nélkül, a nagyvárosok néger ifjúsága körében a munkanélküliség elérte az 50 %-ot (az AFL-CIO melléklete a New York Times 1963. november 25-i számában). Ez nagy veszély — s egyúttal hatalmas erő is —, különösen úgyszólván az egész néger nép forradalmi mozgolódásának hátterében.

Kennedy valószínűleg lebecsülte a jobboldalt, és a tömegektől legalább is félt. Határozottan állíthatjuk, hogy nem volt elég bátorsága kihasználni a bennük rejlő erőt, esetleg csak egész korlátozott célokra, esetleg csak azért, hogy nyomást gyakoroljon velük a Kongresz- szusra és a szélsőségesen reakciós „pártmasinériára“. Ez volt az elnök legnagyobb, sorsdöntő hibája.

A kételyek és balsikerek ősze

októberben és november első felén át egész az utolsó napokig húzódott.

A beszédet, amely hagyatékká vált, San Antonio texasi városban mondta el az elnök. Egy új intézetet nyitott meg ott, a repülési és kozmikus orvostudomány intézetét, és ez alkalommal még egyszer lelkére akart beszélni a Kongresszus tagjainak. Azok ugyanis épp a tudományos kutatásra fordítandó költség- vetési tételeket tárgyalták, és már előre kinyilvánították, hogy „a mézeshetek a tudománnyal végükhöz közelednek“. Egy új korszak küszöbén állunk, amely tele lesz válságokkal és lehetőségekkel“, mondta, „olyan korszak küszöbén, amit nagy veszélyek és történelmi sikerek jellemeznek majd“. De ugyanazon a napon törölt a szenátus a tudományos kutatásokra szánt alapokból 612 millió dollárt,