Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

pökhendi álarcos jelenet után? Ügy vélem, hogy csak egy tűnő és gyötrő emlék: Idegen gúnyába burkolózva értelmetlen szavakat gagyogtak.

A művész csak akkor telik meg értelemmel, vagy ahogyan ma mondják, csak akkor realizálódik, ha megvan a kapcsolata a műélvezőkkel; a műélvező feltétele a művészetnek. Ez fájó valóság — legalábbis egyes elméletek számára az: de ebből az alárendeltségből a művészet nem szabadulhat ki. Ez alapvető és nagy horderejű tény, s ebből a művészetre kötelesség hárul. Igen, kötelesség. És megmondom úgy, ahogy van, szolgai kötelesség. Ancilla vitae! Az élet szolgálólánya! A művészetnek szerintem más értelme nem is lehet, mint az élet, az ember szolgálata. Azt mond- játo*k, hogy a világ megosztódott: a művészet elég erős, hogy egyesítse. Azt mondjátok, a világ tele van megnemértéssel: a művészet alkalmas arra, hogy elősegítse a megértést. Azt mondjátok, a világ csupa rettegés: a művészet képes az ember fölé napfényes eget varázsolni. Ha a világ nagyobb veszélyben van, mint eddig bármikor, akkor az együttérzés, a megértés és a megbecsülés is legyen több, mint bármikor eddig volt. Éppen ezért a művészet közérthetőségének és hozzáférhetőségének problémája nem akadémikus, hanem olyan probléma, mely a civilizáció sorsában döntő tényező.

Valamikor a művészetkedvelő közönség egységes volt. Kisebb embercsoportok voltak csak a királyi és fejedelmi udvarokban, a nagy kurtizánok szalonjaiban és a nemesi fészkekben. Voltaire még koronázatlan királya lehetett saját korának: főként a kiválasztottak és a hatalmasok olvasták abban a világban. A művészettel foglalkozó emberek, azok, akik az alkotómunkát végezték, és azok, akik azt élvezték, körülbelül egyforma tapasztalatokkal, egyforma ismeretekkel és egyforma ízléssel rendelkeztek. Csak a művészethez való viszonyuk volt különböző: egyesek számára csak szórakozás, másoknak, ezek kevesebben voltak, a művészet életcél volt.

A polgárság széttörte az előjogokat ezen a területen is; a művészet nagyobb térhez, több levegőhöz jutott. A nagyobb mennyiség betörése a művészetbe meg is szüntette a művész és a műélvező között fennálló klasszikus egységet, sőt a műélvezők táborát is megosztotta. Létrejött az elit és a műélvező plebs; a művészet az elit és a művészet a plebs részére. Már Balzac korában nagyon szembetűnő volt ez a határ: külvárosok és szalonok, végtelen kötetek, tele vérrel, szerelemmel és kalanddal, a másik oldalon meg a „fennkölt“ irodalom. Ettől az időtől kezdve létezik a szakadék a maga eredeti formájában; csakhogy a dolgok mindkét oldalon módosultak. Azok a változások, melyeken átment a burzsoázia, visszatükröződtek a népnek szánt művészetben is. Már nem a grófokról és a szegény, de becsületes szüzekről volt szó, már nem az ügyes vívókról, hanem olyan férfiakról, akik ördöngős gyorsasággal húzzák elő revolverüket, már nem titokzatos lány- szökteté'sekről, menekülésről a halál torkából, hanem detektívekről és gonosztevőkről; már nem a több kötetes regények járták, hanem a kis füzetregények. A plebejusi irodalom hozzáidomult a modern élettempóhoz és a modern felfogáshoz; a hirtelen elterjedésből meg lehet állapítani, hogy a legjobban megfelel annak, amit a fennkölt lelkek modern szenzibilitásnak neveznek.

Ügy véltük, idealizálva az egyenlőség feltételeit, melyeket meghoz a szocializmus — ó ifjúkor szépséges naivsága! —, hogy ezt a szakadékot éppen úgy likvidálhatjuk, ahogyan a mezsgyéket beszántottuk. Ügy véltük, ha betiltjuk és elutasítjuk, ezzel már meg is szüntetjük a szakadékot. A nemes szándékot már megfelelő érvnek tartottuk a valóság ellenében. Csakhogy a szakadék ilyen áthidalása csupán elméletben lehetséges: a „fennkölt“ és a tömegek részére szánt művészet között az ellentét továbbra is fennmaradt. Csupán más alakot öltött; a szociális határok elmosódtak; nem a szociális rétegek között vezetnek, vagy főként nem közöttük vezetnek: határok inkább az egyes esetek között vannak; de az egyének lelkivilágában, értelmi színvonalában is. Detektívregényt olvasni szükséglet, inkább fizikai ugyan, mint lelki, de mégiscsak szükséglet. Tény, bár magában véve nem tragikus; ha van ilyen szükséglet, ki kell elégítenünk.

Csakhogy nálunk az egyszerű problémákat nem tudják egyszerűen megoldani; nálunk például rehabilitálják ezt a csaknem fizikai szükségletet, de főként az irodalmat, amely e szükségletet kielégíti. Köztiszteletben álló tudósok, kritikusok és művészek (enyhe pírral az arcukon) beismerik, hogy fiatal korukban olvastak detektívregényt is, vadnyugati regényt is, sőt, hogy még ma is olvasnak — és így tovább; azok, akiknek gyermekkorukban nem volt alkalmuk detektív- és vadnyugati regényt olvasni, ma szégyenük magukat, és gyötri őket a kétség, mivel nem tudják, vajon nem hiányzik-e ez az ő modern műveltségükből. Megjelentek már a vadnyugati regény teoretikusai, akik külön élvezetet találnak a pozitív, vagyis a villámgyorsan tüzelő cow-