Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Rákos Péter: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire

látszani. A provincializmus egyik legárulóbb tünete a tőle való menekülés, olyan, mint az ittas ember bizonykodása, hogy színjózan. íme, itt is felüti fejét a vízipap. Más kérés persze, hogy a legeszményibb feltételek között fejlődő legizmosabb tehetségekből sem születik elsőrendű irodalom, ha nincsen éltető talajuk: műveikre éhes, azokat értő és visszhangozó közösség. Igaz, egy-kettő a legkiválóbbak közül egyénileg így is üdvözülhet, s kitaposhatja az útját a Parnasszusra, csakhogy most nem arról van szó, ikinő-e körünkből egy-két kitűnő író, hanem megterem-e a várva várt magas színvonalú irodalom. Az pedig a gúlához hasonlatos: jó széles alapról indulva zömök, szilárd törzsön át fokozatosan keskenyedve szökken csúcsba. Ezért van — egyebek között — egészen rendkívüli fontossága viszonyaink között a jó magyar iskolának, ahol jó szakképzettségű, avatott pedagógusok oktatják nemcsak a magyar nyelvet és irodalmat, hanem a szlovákot, az oroszt, a franciát, a matemati­kát, a fizikát is, mert noha a jelen ankét elsősorban az irodalom kérdéseit feszegeti, azt hiszem, senki előtt sem kétséges, hogy a legtágabb értelemben vett kulturális miliőről van itt szó voltaképpen, mindarról, amivel egy közösség irodalma áll vagy bukik. Harmadszor: A híd-program eredményei? Hiszek bennük: vannak. Nem mérhetők le grammra, nem fejezhetők ki semmiféle mértékegységben; alkalmasint már a fentiekből is kiderült, hogy inkább bízom a természetes fejlődésben, mint az intézményes fel- lobbanásokban és deklarációkban. Ha üstökön aikarnám ragadni a kínálkozó para­doxont, azt mondanám: annál inkább híd, minél kevésbé program. Egy egészséges életműködésű, kultúrált kisebbség automatikusan híddá kell váljon hazája és nemzete között; csak éppen ez nem látványos effektusokban szokott megmutatkozni, hanem szívós és hosszan tartó rétegeződés formájában. Persze, ha az elmúlt év tapaszta­latait firtatjuk, vannak borúsabb mozzanatok is; ezekről sok szó esik mostanában, s én nem is tartom fölöslegesnek az elmúlt dolgok felmérését, ha az tanulsággal jár, de célszerűbbnek látnám mégis inkább előrefelé tekinteni. Közép-Európa népei okosan teszik, ha múltjuk egy részére fátylat borítanak; s úgy tűnik, hogy a fátylak borí­tására a legalkalmasabb időpont a mindenkori jelen pillanata. Negyedszer: A nemzetiségi létből nem következik semmiféle műfaji determináció. Következik belőle bizonyos tematikai determináció, pontosabban: egyfajta potenciális tématöbblet vagy tematikai illetékesség, melyet a kultúrkörök határán elfoglalt helyzet biztosít. Meg is nyilvánul ez minden nemzeti kisebbség irodalmában, szándékaitól teljesen függetlenül. Ami az „etikai determinációt“ illeti, régen tisztázódott már. Körünkben él a „vox humana“ eszméjének fáklyavivője, Fábry Zoltán; Magyarországon is szolgál­ják ezt a gondolatot innen elszármazottak: Dobossy László, Szalatnai Rezső, Sziklay László, Győry Dezső, Kovács Endre és sokan mások. A nemzetiségi sorban élő ember szükségképpen fogékonyabb, tárgyilagosságra termettebb, szülőhelye, munkája, olykor családi kapcsolatai révén, néha meg csak azért, mert van szeme a látásra és füle a hallásra. A nekünk par excellence szívünkhöz nőtt költő hajdani csüggedt kérdé­sére: „Mit ér az ember, ha magyar?“ — azt tanulja válaszul, hogy „mit ér a magyar, ha ember“. Sokat ér. De a vox humana is ott csendül meg a legigazabban, ahol hordozóinak nem fogadalma, hanem természete. Az ötödik kérdés megválaszolására nem érzem magamat eléggé tájékozottnak. De amit tudok vagy tudni vélek, az arra vall, hogy a kérdésben felsorolt kisebbségi irodalmakat összevetve a mi konstellációnk éppenséggel nem kedvezőtlen. S ameny- nyire helyeselhető, ha a csehszlovákiai magyarság kulturális fejlődésének államilag biztosított lehetőségeit szüntelenül tágítani iparkodik, annyira nyilvánvaló számomra, hogy viszont a meglevő lehetőségeket korántsem használja ki az elvárható legnagyobb intenzitással. Ez tőlünk függ, s ezen segíteni kell. Végezetül még csupán ennyit: sajnálnám, ha a vízipap történetére felfűzött (s félő, hogy túlságosan terjengősre sikerült) válaszaim olyan színben tüntetnék fel a dol­gokat, mintha nemzetiségi kultúránk felvirágoztatásában a tudatosságnak nem szán­nék szerepet, vagy egyenesen károsnak tartanám. Utalok arra, amit előrebocsátottam: kultúránk ápolása igen is nagyfokú tudatosságot és lelkesedést igényel, csupán nemze­tiségi jellege az, amit nem szabad öncélnak kikiáltani. Ne tartalma legyen az kultu­rális törekvéseinkinek, hanem minél méltóbb kerete! Ez magyar érdek, ez csehszlovák érdek: egyetemes emberi érdek.

Next

/
Thumbnails
Contents