Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Rákos Péter: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire

ankét Ankétot indítunk a nemzetiségi irodalmak, kultúrák szerepéről és lehetőségeiről. Az ankéton nemzetközi részvétellel számolunk, s reméljük, hogy így hozzájárulunk a helyzetünkből (s egyéb nemzetiségek helyzetéből) következő jeladatok s lehetőségek tisztázáséihoz. S fontosnak tartjuk ezt azért, mert a probléma nemcsak a mi problé­mánk, de problémája néhány nyugati kis nemzetnek, Jugoszlávia és Románia nemze­tiségeinek, a Szovjetunió népeinek —, tehát mélyen európai probléma. A nemzetiségi kultúrákat olykor a bezárkózottság veszélye fenyegeti, pedig helyzetünkből (nemzeti kultúrák találkozási pontjában élni!) éppen ellenkezőleg, emelkedettség, több kultú­rára látás, tehát magasabb szempontok következnének. Ha sikerül a problémakör iránt a szélesebb közvélemény érdeklődését felkelteni — elértük a célunkat. A hazai, valamint a külföldi irodalmak jelentős képviselőinek a következő kérdé­sekét tettük fel: 1. Mi Ön szerint a nemzetiségi irodalmak (kultúrák) szerepe és küldetése az egyetemes magyar irodalomban s abban az irodalomban, amelynek — helyzetéből következően — részese. Pl. a csehszlovákiai magyar irodalomnak a cseh és szlovák irodalomban? 2. Milyenek Ön szerint a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségei a szocia­lista irodalmak progresszív áramlatához, illetve Európa irodalmához? 3. Milyenek a szocialista irodalmak együttélésének 20 éves tapasztalatai, s a nemzeti­ségi irodalmak Híd-programjának eredményei ebben az együttélésben? 4. Milyen tartalmi (etikai) és formai (műfaji) determináció következik a nemzetiségi létből? 5. Hogyan tükröződik mindez (amennyiben azokat ismeri) nemzetiségi irodalmakban (a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában)? Szerkesztőség Olyan kérdéseket tett fel az Irodalmi Szemle, melyekre válaszolni úgyszólván köte­lessége minden megkérdezettnek. Csupán attól tartok, hogy amit felelni fogok, meg­annyi közismert általánosság; hogy semmi újat, eredetit nem tudok mondani. De talán egy ilyesféle ankétnak nem is ez a célja. Amolyan szavazás ez: érvényben vannak-e még némely régi, súlyos történelmi tandíj árán szerzett igazságok, ható­erőkként élnek-e bennünk vagy csak mint lomtárban porosodó, ünnepi alkalmakra előráncigált szólamok? Hadd mesélem el elöljáróban a paraszt esetét a vízipappal, okulásul azoknak, akik netán még nem hallották, derűs emlékeztetőül azoknak, akik ismerik. Az egyszeri diák szállás fejében megígérte a gazdának, hogy megtanítja aranyat csinálni. „Mi sem egyszerűbb“ — mondotta távozóban. „Elegyítsen kend össze egy rozsdás lábasban esővizet, meszet, dinnyehéjat, tejfölt, darát, szecskát, töreket, aztán kavargassa egy óra hosszat. Csak arra ügyeljen, hogy nem szabad közben a vízipapra gondolni, különben újra kell kezdeni az egészet.“ Esztendő múltán a diák újra arra vetődött, s hát a gazda villát fog rá: „Kotródj a szemem elől, ebugatta! Tisztességben megöregedtem, soha a vízipapnak hírét se hallottam; de amióta ezt a kotyvalékot kavargatom, egyéb se jár az eszemben.“ A vízipappal sokan jártunk és járunk így, egyének és nemzetek egyaránt. Felelni- valómat az Irodalmi Szemle öt kérdésére talán ez a kis anekdóta fejezi ki a leg- összefoglalóbban. Vannak célok, amelyek annál inkább futnak előlünk, minél görcsö­válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire Kákos Péter

Next

/
Thumbnails
Contents