Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Farkas Jenő: Vadkanlesen (vers)
vadkanlesen Kuporogtunk a félkeresztben. Hárman. Éj volt. Holdas, szép, csendes nyári éjjel. A szél valahol a szellővel cicázott, s nekem e csendben zsibbadt már a lábam. Szemem tele lett harmattal s regével. Szívem kalimpált, mert Zrínyi halálát láttam. Egyszerre furcsa borzongások fojtogatták a torkomat vadul, és hallgatóztunk, pisszenni se merve, tágult szemekkel, csendben, szótlanul __ ( Először voltam vaddisznólesen.) Hárman voltunk, s csak egynek volt fegyvere. A másik társ, mint elszánt éji gyilkos, markában kifent élű konyhakéssel gubbasztott. — Nekem csak szívem volt tele kíváncsisággal s furcsa félelemmel, tlicsökzenével s kesernyés szavakkal. Egyszerre furcsa hang ütött meg: Mi bajod van az ártatlan vadakkal? Vérszagra vágyói tücsökzene mellett? Hős akarsz lenni, hogy verhesd a melled védtelen vadnak habos vére láttán? — Kár volt dalolnod kedves madarakról, jóságról, mezőről, csókról, szeretetről... Szemed nem sül ki, míg a vadat lesed?! S önmagam előtt szégyelltem magam .. . E pillanatban a sötét sávú cserjés recsegni kezdett. És mindhármunknak elszorult a torka ... Látható lett a mit sem sejtő csorda. Pszt! Visszafojtva lélegzetet merev szemmel és rángó orrcimpával vártunk. — Én eközben az előbbi hanggal vitáztam. S győzött ez a furcsa hang. Titokban, mint Kőmíves Kelemen, ki feleségét látta jönni szemben — átokkal s kérő szavakkal esengtem: Csak ne hordana pontosan a puska! Vagy térne el a falka másfelé! Nem, nem akarom látni a halált.. . S bosszúsan néztem fel a teleholdra, de a hold s a csillagok szemetje arany s ezüstös fényben ragyogott. S szellő se szállt, — hogy vinné a szagot, az emberét, hadd érezze a vad, s meneküljön a cserjés rejtekébe! — S a falka jött, és röfögve szaladt. Farkas Jenő
