Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)
lönböztetés: arra is figyelmesek lettünk, hogy a munkásság nem áll teljes súlyával mindenütt a forradalom pártján a polgári jogok kérdésében. Ha a négerek elidegenednek a szervezett munkásságtól, ha a négerek és a munkások természetes szövetsége bármi módon meggyengül, annak csupán egyetlen következménye lehet: felserkenti az amerikai kulturális és politikai élet reakciós áramlatait. A négerek és a munkások egysége, a mi legerősebb fegyverünk a reakciós köztársaságiak és a fajgyűlölők (koalíciója ellen, akik meg akarnák fosztani a négereket polgári jogaiktól, és a szervezett munkásságot a tizenkilencedik századba taszítanák vissza. A koalíció politika hatalmát le kell rombolni... A liberalizmus és a reakció most következő hatalmi küzdelmében a liberális és munkáserők csak azzal a feltétellel győzhetnek, hogy a négereket felszabadítják a szolgai kizsákmányolás, a feudális kasztrendszer maradványai alól... Erősödjön az egységünk. Ez a munkásság érdeke is. Mert a négerek tiltakozása csupán kezdete „az osztályok, alatt“ rekedt rétegek lázongásának. Ahogy a négerek kivonultak az utcára, úgy vonulnak ki az utcára a többi faj munkanélküli munkásai is. Ha a polgári jogok kérdésében megvalósítandó forradalomról vitatkozunk, a munkásság befejezetlen forradalmának programját írjuk és tűzzük napirendre.. Munkanélküliség 1963 novemberében az Egyesült Államok munkaerőinek 5,5 %-a volt munka nélkül. Az AFL-CIO V. kongresszusa elé beterjesztett jelentések szerint az egész munkaidő, amit a dolgozók munkanélküliség vagy részleges munkanélküliség következtében elveszítettek, 8 % -ra tehető. (Elég, ha egy munkanélküli heti egy órát dolgozik — és ezzel már alkalmazottá válik; aki olyan sokáig munkanélküli, hogy elvesztette a reményt a munkára, végleg eltűnik a statisztikából; sem a munkanélküliek, sem a munkaerők közé nem számít, hivatalosan megszűnik létezni.) Arról, hogy a statisztikailag kimutatott munkanélküliség 4 %-ra csökkenne — ennek a Kennedy-kormány eredeti Ígéretei szerint 1962 végéig kellett volna megtörténnie — 1963 őszén már egyetlen szó sem esett. 1964 végéig a legjobb esetben is csak arra kerülhetett sor, hogy 5 %-ra csökken. A legjobb esetben — azaz olyan feltétellel, hogy a Kongresszus már 1964. január 1-i érvénnyel jóváhagyja az adócsökkentésről szóló törvényt. Ehhez a javaslathoz fűződött minden remény: Kennedy közgazdasági szakemberei azt állították, hogy mind a közszükségleti cikkek iránti nagyobb kereslet, mind a beruházási expanzió számára felszabadítja a pénzügyi eszközöket. A munkanélküliséget tehát — ahogy ez Amerikához illik — nagyrészt a magánvállalkozások fejlődése csökkentette volna. A Kongresszus mindezek ellenére fellázadt. Az adók csökkentése ellen? Igen. Paradox? Csak látszólagos, és könnyen megmagyarázható. 1. A konzervatív koalíció elhatározta, hogy demonstrálni fogja elvi véleménykülönbségét Kennedy egész politikájával szemben. Az elnök gazdasági koncepciójának sarkköve az adócsökkentés. Tehát... A végkövetkeztetés kézenfekvő. A szillogizmus iskolapéldája. Aki ártani akar Kennedynek, az az adócsökkentés ellen szavaz. Vagy legalább akadályozza ezt az intézkedést. Gazdasági szempontból talán előnytelen — de a veszteség csak átmeneti lehetne, mert a javaslat végül úgyis győz. Az adott pillanatban viszont fontos, hogy az elnököt „megállítsák“. Az egész közvélemény, sőt az egész világ előtt is leleplezzék az elnök tehetetlenségét. 2. A fajüldözőknek szükségük volt a kimondottan reakciós köztársaságiak szavazataira a néger kisebbség polgári jogairól szóló törvény ellen. Támogatniuk kellett tehát a partnereiket, akik az adókérdésben így gondolkodtak: Az adótételek csökkentése állami beavatkozás a gazdaság fejlődésébe. Ha az amerikai gazdasági élet egy ilyen injekció után fellendül, az örvendetes tény lesz, de egyúttal általános beavatkozásokra serkenti az államot a gazdasági életbe. Kennedy azt akarja, és ilyen siker nyomán a közvélemény az ő pártjára áll. 'Ez a „szabad vállalkozás“ szempontjából veszélyes dolog, tehát nagyon óvatosan kell eljárnunk, legalább egy késleltető taktikával fenn kell tartani bizonyos mértékig az állam túlzó törekvéseivel szemben az ellenőrzést. (A kisebb és közepes tőkés csoportosulások konzervatív képviselői elvégre nagyon jól tudják, hogy egy államban, amely a gazdasági életbe beavatkozik, végeredményben ellenfeleik, a legerősebb monopóliumok jutnak elsősorban szóhoz. 3. Sok konzervatív vállalkozó és politikai ügyvédje egyszerűen képtelen volt elképzelni azt, hogy lehetséges volna az adók csökkentése, éj ezzel egyidejűleg az állami kiadások növelése. Hogy az adótételek csökkentése, amely által az adófizetők megtakarítanának 11 milliárd dollárt évente, annyira felfrissítené a nemzetgazdaságot, hogy az állami összjövedelem növekedhene — ez számukra túlontúl bonyolult okoskodásnak tűnt fel, intellektuális, röviden „európai
