Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

— Nagy kár, hogy nem téged választottak meg államfőnek — bújt ki Háncs Gyulából a természete.

— Mehetnénk — ajánlottam, és kiöntöttem a maradék bort. Untam már a vitát, nem láttam értelmét.

— Megyünk — ürítette ki poharát a mester, és felállt az asztaltól.

Felvettük esőköpenyünket, és elindultunk. Mi jobbra, a mester balra.

— Január elején találkozunk — kiabálta vissza bicikliről. — Tartsatok ki!

— Meghalt Hitler és vele a kitartás is — mormogta Háncs Gyula, és beletaposott a pedálba.

Csúszós, sikamlós volt az út, vigyázva hajtottunk. S a hatvanadik perc megmutatta a pislákoló lámpákat, a földhöz lapuló házakat.

Néhány guzsalyos asszonyt előztünk meg. Nem ismertük fel őket. Mentek a rokonokhoz, szomszédokhoz fonni, beszélgetni. Háncs Gyula mindjárt a szélen lemaradt, felesége a kapuban várta. Engem nem várt édesanyám, Erzsiké állt a szokott helyén a kertben. Meglódult a szívem.

Milyen jó lett volna odakanyarodni a kerítéshez, megölelni, megsimogatni az arcát, megcsókolni a kezét, a puha ujjait, amelyek biciklizés közben a kezemhez simultak.

Nem tehettem!

Erzsikének Boros Géza udvarolt. Az egyik leggazdagabb család egyetlen fia. Én meg már tanító sem vagyok, csak napszámos.

— Jó estét, Erzsiké — köszöntöttem a kapunk előtt, és leszálltam a bicikliről.

— Jó estét, Bálint — fogadta. — Aggódtam, csúszós az út.

— Nem történt semmi bajom.

— Hol vagy, hová lettél kislányom? — riasztotta szívem Barnabásné asz- szony.

— A kapuban vagyok — jelezte Erzsiké.

— Kivel? Gézuval? Gyertek be, gyermekeim!

— Egyedül.

— Gyere be, megfázol!

— Dómonkos Péterékhez járunk fonni. A legények is oda járnak — árulta el gyorsan, és beszaladt.

Mint akit letaglóztak, úgy hatottak rám Barnabásné asszony szavai. Betoltam a biciklit, és bementem a házba. Anyámat találtam csak otthon. Sodorta az orsót, nyálazta a csepűt, font.

— Történt valami bajod? Szomorú vagy — fürkészte az arcom.

— Nincs semmi bajom.

— Annál több van itthon — tette félre a guzsalyt, és melegítette a vacsorát

— Mi baj?

— Az üzletben összeszólalkoztam Borosnéval.

Megrándult az arcom, de anyám nem vette észre.

— Azt merte mondani a jelenlétemben, hogy az ő fiánál nincs különb a faluban, talán még a környéken se.

— Csak úgy mondta, magától?

— Nem egészen. Méhes sógor felesége mondott annyit, de nem rossz szándékból, hogy a fiad hordhatná különben is a kalapját. Egyik fülét egészen eltakarja. Én az egyik fülét még nem is láttam. Mintha fél fülű lenne.

— Borosné erre mit felelt?

— Felpaprikázódva azt felelte, hogy ha mind a két fülét eltakarja a fia, akkor is Boros Géza ő. Méhesné nem hagyta annyiban a sértést. Mérgesen vágta oda neki: azt hiszed, minden a főd? Itt van Szekeresné. Az ő fiának több van a fejében, mint nektek és Barnabáséknak együttvéve. Mire megy vele, fitymált Borosné. Sitnyíkeskedik tanítóképzővel. Nem tudtam tovább hallgatni, felemeltem a hangom, hogy az én fiam nem sitnyík, tanító! Nem jól fejeztem ki magam, jegyezte meg Borosné. Nem sitnyík, hanem munkás! Az se több, sértett megint. Nem adnám én a fiam száz olyan félfülűért se, mint a tiéd, csíptem vissza. Az asszonyok közt aztán olyan veszekedés támadt, hogy Brenkusz, az