Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

Anyám gondosan lekefélte a kabátom, megigazította a nyakkendőm. A fazekakat a tűzhely szélére tolta, hadd főjön az ebéd, míg mi a templomban járunk.

Nem mulasztott volna soha, mióta a fia orgonái. Délelőtt, délután beült szokott helyére, és énekelt. Most is velem tartott, bezárta utánunk az ajtót. Persze a kulcsot nem fordította el a zárban. A bátyám otthon maradt.

— Te nem jössz, istentagadó? — mordult rá.

— Lesznek ott elegen — rántott a vállán.

— Bezzeg, ha a kisasszonyod ott lenne, te is ott lennél, tudom? — lőtte ki a mérges nyilát.

— Lehet, hogy ott lennék — ásított belőle az unalom. Rákönyökölt a kerítésre. Hátat fordított anyámnak.

— Kutyából nem lesz szalonna ... Gyerünk, Bálint!

Ilyenkor, nyáron kevesen jártak templomba. A parasztok hordanak, az aratók pihennek, a munkások családjuk körében érzik jól magukat. Anyám az én sikereimnek könyveli el az érdeklődést, a falubeliek kíváncsiak, mit tud Szekeres Bálint, a Debrecenben képesített tanító. Hogyan kezdi az éneket, hogyan használja a váltókat, hogyan helyezi ujjait a billentyűkre, a lábát a pedálra?

Engem nem téveszt meg a zsúfolt ház. Nem szédített a siker. A templom látogatása falun a hangulat, a lelkiállapot legfinomabb kifejezője. Ha a halál hirtelen utolér valakit, valaki villámcsapás áldozata vagy tűzvész károsultja lesz, a félelem összetereli az embereket. Talán az otthona, a kertje, földje felett érzi a veszélyt. Hogyne esedezne könyörületért!

Az első ház gazdájától az utolsóig mindenki tudja, hogy micsoda sors vár rá, és ezt nem kerülheti el. Bőrükről Prágában és Budapesten megegyeztek. Az alku kész. A technikai és egyéb okok leküzdése után megindulhatnak a karavánok.

Nincs segítség, nincs megértés a földön. A szörnyű órának be kell következnie. De hátha van az égben! Hátha az . Úristen nem engedi feldúlni az otthonukat, megcsúfolni az emberségüket... özönlenek a templomba, elfoglalják a padokat, és zeng a boltíves ház, örvénylik az ének, csillog a könny a szemekben.

Itt vannak a gyerekek, felnőttek, anyák és apák, ifjak és vének, itt született apjuk, nagyapjuk, ükapjuk és minden ősük, ők is itt szeretnének meghalni. Egy szívvel, egy lélekkel zúgják hát, alig tudom az orgonával lendületüket visszatartani:

Erős várunk nékünk az Isten,

És fegyverünk ellenség ellen.

Megszabadít veszedelemtől,

Amely ránk most mindenünnen tör.

Aztán alábbhagy a zúgás, csak az orgona legmélyebb sípjai búgnak, de csak addig, amíg a pap felér a szószékre. Elcsendesedik minden, kezdetét veszi az ősi szertartás, a fohászkodás és a prédikáció. Az embereknek idejük van körülpillantani, kik jöttek el, kik maradtak otthon, és jóleső érzéssel tudatosítják, hogy itt szorong, zsúfolódik az egész falu. A férfiak asszonyaikat keresik a padokban, a legények kiszemeltjüket.

Én is megkeresem Erzsikét a tarka ruhás lányok között, és nem veszem le róla a szemem. Eszembe jut a biciklizés, a holdvilágos este, amikor megszólított a kapuban. Zavarban van, csak lopva pillant rám. Rövidesen megfejtem az okát. Boros Géza is ugyanolyan kitartóan nézi, mint én. Mégsem engem szeret? De akkor mivel magyarázzam tenyerének melegét, ujjainak szorítását? Tanítói állásom, illetve tanító oklevelem vonzotta hozzám, és már tudja, hogy hivatásom csak ábránd? Bizonyára tudja, hisz beszéli a falu, ennek tudható be bizonytalansága, feszélyezettsége velem és Boros Gézával szemben is.

Egyszerre kedvemet vesztettem. Nem néztem többet rá. Vegye tudomásul, hogy én nem a vagyonáért szeretem. Egyszerűen tetszik nekem, ennyi az egész. S ha ő nem így gondolja, felejtsünk el mindent. Boros Gézával nem