Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

Mács József

a d Ó S S á CJ

j;Ö rlesi,é'

Vártam a csorda elvonulására, a porfelhő szétoszlására, csak azután toltam ki aj új biciklit a falu alsó végére. Korai volt az idő, alig hét óra, a szénahordó szekerek már másodszor fordultak, az aratók is szétszéledtek a mezőben. A kocsma előtt a favágókkal, Széldömöki és Hegyi bácsiékkal találkoztam, hangos szóval jöttek ki a kocsmából. Nem voltak szívélyesek hozzám, fogadták a köszönésemet, és szenvtelen arccal elhaladtak mellettem.

Valamikor közünk volt egymáshoz. Szappanbuborék-kapcsolat volt az egész. Anyám és a falu addig fújták, míg elpukkant. Hűvösségük nem hagyott békén. Valahová tartozni kell, és én nem tartozok sehová. Széldömökiék urat látnak bennem, vasalt nadrágú nyárspolgárt, Barnabásék meg Boros Gézáék szegényt. Ki vagyok hát én tulajdonképpen? Amellett, hogy tanítóképzőt végeztem, a falu ranglépcsőjének hányadik fokán állok?

Állnék valahol, talán nem is a legalsó fokon, ha taníthatnék. De az idő nem kedvez az érvényesülésemnek, a szél kifújta ujjaim közül az oklevelemet, hétfőn kőművesekhez szegődöm, és a magasból, ahová anyám röpített fel, mint szárnyaszegett madár, hullok alá. Fél év múltán nem leszek több a falu szemében a részeges suszter fiánál. Pedig apám mérsékelten ivott, nem volt kocsmatöltelék.

Haragudtam magamra, hogy az új bicikli mellett ilyen közönséges és ostoba gondolatok rabjává válók. A falu szélén lábam közé szorítottam a vázat, és gyorsan a pedálra léptem. S a következő pillanatban már dőlt velem a bicikli. Fél óra alatt jutottam kétszáz métert előre. Meg is ijedtem a járműtől. Ha így haladok előre az egyensúlyozás tudományában, három nappal korábban indulnátok Stószra, mint Háncs Gyula.

Árnyékba húzódtam, és megtörültem verejtékező homlokom. A szűk völgyben megszorult a levegő, mint egy szellőzetlen szobában. És körülpillantottam. Nézi-e valaki a kínlódásomat? Nézi, bizony, nézi, tüzesedik is az arcom. Erzsiké felejtette rajtam a szemét a kukoricatábla végén. Csípőjén pihentette a kezét, foncsikja a vállán pihent, fehér pettyes piros szoknya volt rajta. Mintha Iluska toppant volna elém a János vitézből.

— Jó reggelt, Erzsiké! — köszöntöttem, s ő fogadta.

Mezítláb, nyáriasan jött ki a töltésre.

— Üj a bicikli?

— Tegnap vettem.

— Oszt tud már?

— Még csak kínlódom.

— Kipróbálhatom?

— Tessék, parancsolj!

— És ha összetöröm?

— Nem törik könnyen a csontja. Majd én tartalak.

— Forduljon el, míg a vázon átdobom a lábam!

Elfordultam, és a torkomban éreztem a szívem.

— Jöhet — szólított Erzsiké.

Megfogtam a kormányt, a csomagtartót; a lány ide-oda kanyarogva hajtott. S egy óvatlan pillanatban tenyere a kezem fejére simult. Nem a kormányt fogta, a kezemet szorította, abban bízott jobban. És én nem bántam volna, ha a járási