Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Miről ír a prágai Plamen
folyóirat-szemle K oncsol Lásifá miről ír a prágai Plamen A prágai Plamen júliusi száma egy kritikai, elméleti és publicisztikai cikksorozatot indított el, s ebben időszerű és lényeges problémakörökkel kíván foglalkozni. A júliusi szám a fiatal irodalom kérdéseivel kezdte, az augusztusi és szeptemberi szám a mítosz kérdéseivel foglalkozik, a továbbiak az ún. harmadik világ, illetve az erotika, a nemiség és a művészet kölcsönös viszonyáról közölnek majd tanulmányokat. A fiatal írókkal foglalkozó elemzések ismertetésétől eltekintünk, mivel a téma elsősorban a cseh és részben a szlovák irodalmat érinti, annál érdekesebb viszont az a három tanulmány, amely a folyóirat augusztusi számában a „Mítosz és világ" összefoglaló címet kapta. Mircea Eliade amerikai egyetemi tanár, Václav Černý egyetemi tanár és Roland Bárthes francia kritikus és esszéista szólt hozzá a kérdéshez. Mircea Eliade professzor abból indult ki, hogy a nyugati társadalmak egyre jobban rettegnek egy katasztrofális termonukleáris háborútól, amely a világ végét jelentené. Ennék a félelemnek a nyugati művészetben is megvan a maga vetülete. A nyugati művészet a század eleje óta olyan változásokon ment át, hogy ma már a „művészi kiíeježésmód destrukciójáról“ beszélhetünk. A képzőművészet (s nyomában a zene, az irodalom és a színház is) tabula rasát akar teremteni, visszatér a Káoszhoz, a mássa confusához, mégis — az az érzése — most jutott nyomára valaminek, amit eddig még nem fejezett ki. Le kellett rombolnia valamit, saját világát, hogy újra kezdhesse építeni a művészetet. „Sok modern művésznél érezzük, hogy a képzőművészeti kifejezésmód destrukciója csupán első szakasza egy bonyolultabb folyamatnak, s hogy utána feltétlenül megszületik az új világ.“ Ez pedig rendkívül fontos jelenség — folytatja Eliade — „mert éppen a művészek képezik a civilizációk és társadalmak igazi alkotóerejét“, s megjósolják, mi fog történni a társadalomban és a kultúrában egy, sőt két nemzedékkel később. Ha a világ végéről szóló mitosz átalakulási folyamatát vizsgálnánk a modern művészetben, megállapíthatnánk, hogy a művészek korántsem olyan neurotikusak már, ahogy általában vélik róluk, sőt sokkal egészségesebbek, mint a tömeg, mert megértették, hogy az igazi kezdet csupán az igazi vég után jöhet, s ők az elsők a modern világban, akik következetesen rombolják a maguk világát, hoqy olyan művészi világot teremtsenek, amelyben az ember élni, fejlődni és álmodni tud. Következő tanulmányában („Mítoszok és tömegmédiumok“) speciális tömegpszichológiai tünetekkel foglalkozik, a tömeg és egy sor mitizált művészeti, illetve társadalmi jelenség kölcsönös viszonylatában. Hosszabb és rendkívül érdekes elemzésben foglalkozik itt a tömeg és a művészi élet kapcsolatában keletkezett mítosszal. Ezt a mítoszt a közönség és a műértők történelmi tapasztalatok alapján kialakult ala- csonyrendűségi érzéséből magyarázza. Az előző korszakok műértői nem ismerték fel idejében az úttörő jelenségek horderejét (Van Gogh, Picasso, az avantgarde), s ma, nehogy ők is ebbe a hibába essenek, minden feltétel nélkül behódolnak minden újnak, bármilyen érthetetlen legyen is az. Sőt, hovatovább csakis azt szentesítik, ami érthetetlen. „Ez a művészet permanens forradalmának teljes győzelmét jelenti" — mondja Eliade professzor. S ez a jelenség annál aggasztóbb, mivel a művészettörténet folyamán először szűnt meg a feszültség művészek és kritikusok, műgyűjtők és közönség között. Csak egy dologra ügyelnek: elkerüljék a veszélyt, nehogy be kelljen ismernünk; nem értékeltük egy-egy új művészi kísérlet fontosságát. Václav Černý „Élő irodalom és mítosz" című esszéjében rendkívül érdekfeszítően és nagy apparátussal elemzi a mítoszok megjelenését és szerepét a modern irodadalomban. Samuel Beckett „Godot-ra várva" című abszurd drámáján (magyarul a Nagyvilág augusztusi száma közölte), William Fäulkner „A Fable" (Rege) cimű regényén,
