Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: A csehszlovákiai magyar irodalomról

lába alól, az „atrocitások“ elleni panaszok özönét idézték elő. A vérző „honfibú“, mint mindig, most is a legelcsépeltebb szólammal fonódott össze. A hazafias igricek tucatjával hemzsegtek. Ölvedi László például így énekelt: „drága véreim, könnyes magyarok, megtiport földön elhervadt virágok“. (Engedjék meg, hogy ehelyütt idézzem Szabó Dezső taglózó kritikáját is: „a művészetben és irodalomban csak egy hazafiság van: a tehetség, az igazi szépség. Minden, ami tehetségtelen, hazafiatlan és destruktív is egyúttal, idézze bár a himnuszt minden második sorában“.) Ezekben az években alakultak ki a vezérminták és az a hírhedt kritikai állásfoglalás is, a régi minta szerint: oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kéne bocsátani — ha magyar...

A zűrzavarból azonban csakhamar kikristályosodtak a fő irányok. Nem csoda, ha az agyonpolitizáltság e légkörében a vezető pártok és folyóiratok köré csoportosult az irodalmi élet. Ezek szerint három fő csoportot különzöztethetünk meg: a jobboldalt már jellemeztem. Ez saját útján ment tovább és az idők folyamán bizonyos fokig sikerült színvonalát feltornásznia. Kihasználta a tömegek hazafiasságát, és az urak szélhámos propagandája aránylag széles nyilvánosságot ellenőrzött. Ügyesen csábítgatta az értelmiséget is, és soraiban csírájában elfojtott minden haladó mozgalmat, miközben a „kultivált“ jobboldali- ság minden ismert trükkjét kipróbálta. Megindította a „Prágai Magyar Hírlapot“, itt tűnt fel Szvatkó Pál, ez a politikai és kultúrzsong- lőr, aki hasonló iskolát járt, mint pl. későbbi mestere, Göbbels. Érett gyümölcsöt hordott George esztétizmusa, Gundolf, Símmel és Spengler felfújt bölcsészete, a reakciós francia katolikusság kultúrpolitikája, Szekfű szellem- története, a magyar szellemiség egy részének ravasz átjátszása a fasizmus karjaiba. Időközben a jobboldal költői vezéralakja Mécs László lett, ez a „humanista papköltő“, aki hatásos fehér reverendájában verseit szavalva keresz- tül-kasul barangolta a magyar tájakat. Híre- nevének terjedésével arányban rosszabbodott költészete, és csak szavainak özöne volt nagyobb, mint a haladással szemben táplált gyűlölete.

A baloldal is változásokon ment át. Kihűlt az első évek romantikája, és feloldódott a modern művészethez fűződő kapcsolata. Mi is átmentünk ezen évek „proletkultizmusán“, amelyeket ugyan a művészet szempontjából nem, de tömeghatásuk miatt pozitiven értékelhetünk. Az öntudatra ébredt és megnyilvánulásra szokott dolgozók távlataikat kiterjeszthetik, áthidalják a provincionalizmus

veszélyeit, és megtalálják helyüket a köztársaság más nemzetiségű harcosainak oldalán. Az értelmiség színe-java, írók, művészek és mások csatlakoznak ehhez a mozgalomhoz. Fábry Zoltán áll a kultúra harcosainak élére, és ennek a bizarr stílusú, de forró hitű embernek proletár humanizmusa a baloldali mozgalom egész történetét végig kíséri. Tanulmányaiban és cikkeiben a magyar antifasizmus európai színvonalú sajátos kifejezésre talált. Kár, hogy a korai expresszionizmus írói technikáját nem tudta nyugodtabb, harmonikusabb stílussal pótolni. Ez azonban talán csak egy kis folt apostoli portréján... Az értelmiségiek közül sokan később nem egy színváltozáson mentek át. Fájdalmas, de érthető ez az ellentétektől és válságoktól terhes világban. Azonban tény marad, hogy minden zűrzavar és kapkodás ellenére, vagy éppen azért, a baloldali kul- túrmozgalom sok érdekes epizóddal és fontos tanulsággal gazdagította a magyarság életét, s jelentősége egyre nőtt.

Problematikus volt a „közép“ szerepe. Ez politikai kérdéssel, az ún. aktivizmus vagy csehszlovakizmus kérdésével függ össze. Igaz: van aktivizmus és aktivizmus. Könnyű rosszat találni és elítélni. Azok, akik az együttélés néhány kérdését olcsó kompromisszummal akarták megoldani, csak ártottak a magyarságnak és a köztársaságnak. A néprétegek igazi vágyaitól és érdekeitől elidegenedett korteskedés, amely csak a „hatalmi szervekre“ támaszkodott, gyakran zavarta a fejlődést. Ezzel szemben nem vitás az, hogy volt helyes és jogos aktivizmus, amely kereste a barátság, a megértés és az együttműködés útját. Az új haza sok pozitív értéket nyújtott. A demokrácia szele nem hiába járta át az országot. A magyarság történelmében első ízben tanult élni ebben a légkörben. A társadalom szerkezete gyökerestül megváltozott. Azonban nem maradhatott hatástalanul a szlovák nép csodálatos újjáébredése sem, amely szemünk előtt úgyszólván új kulturát alkotott. De a cseh műveltség panorámája sem, amely néhány rövid esztendő alatt elővarázsolta a művészet, irodalom és színház európai avantgárdáját. Mindezen motívumok következtében, de a polgárosodás és gazdasági fellendülés eredmenye- képpen is a huszas évek végén a csehszlovákiai magyarság nagy részének gondolkodás- módja megváltozott. Ennek legfeltűnőbb jelensége volt a „Sarló“ mozgalom.

A „Sarló“ fellépése fordulatot jelent. A hírt Győri Dezső harangozta be Ojarcú magyarok című híres verskötetével. Verseiben megfelelő kifejezésre talált a sajátos szlovákiai táj, és megjelent bennük a „kisebbségi ember“ az ő