Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom hagyományai

mellékletébe és más folyóiratokba. Szemére szokták vetni, hogy túl liberális, jószívüen s nemzetiségi együttérzéssel értékeli még a dilettáns írókat is.

Tárgyilagos szakértelemmel foglalkozik a szlovákiai magyar irodalom egy-egy kérdésével Keller Imre kassai tanár és újságíró Irodalmi mozaikok című könyvében (1926). Csak egy, irodalmi életünkre később is jellemző megállapítását idézzük: „Csehszlovákiában nem a kritikusok ütik agyon a költőket és az írókat, hanem fordítva: a magukat valamely címen mellőzötteknek, megsértettek- nek érzett költők és írók dorongolják agyon a kritikust. A jobb érzésű kritikus igazán nem tehet mást: elhallgat, és jobb időre bízza, hogy a dicsőségéhes farkasok egymást majd felfalják“ (A kritikátlanság átka Szlo- venszkón). Mindezek a nevek egyúttal „újrafelfedezésre“ várnak: Farkas Gyula, Sziklay Ferenc, Keller Imre és a hozzájuk hasonló esztéták és irodalomszervezők munkásságát meg kellene vizsgálni mai szempontból, és értékelni kellene.

Részletes tanulmányt, egész monográfiát jelentene Fábry Zoltán kritikai, esztétikai munkássága is. Felületes szemlélőnek úgy tűnhetik, hogy vele újabban sokat foglalkoznak, nemcsak nálunk, hanem Magyarországon is. Az igazság az, hogy Magyarországon a szakemberek és a köztudat valóban helyesebben és nagyobb elismeréssel tekint munkásságára, mint nálunk, ahol az 1958-as írószövetségi vita egészségtelen és egész irodalmi életünkre káros módon befolyásolta az irodalmi közvélemény egy részét a „vox humana“ támadásával. A „vox humana“ Fábry erkölcsi magatartása, s éppen ez biztosít életművének, s ezzel együtt kritikai állásfoglalásának is jelentőséget. Fábry nemcsak a szlovákiai magyar folyóiratokban értékelte és kritizálta (természetesen nem tévedésektől mentesen) irodalmunkat, hanem a két világháború közötti időszak legjelentősebb marxista magyar folyóiratában, a Korunkban, és szinte az egész nemzetközi magyar nyelvű kommunista sajtóban: Budapesten, Moszkvában, Párizsban és Amerikában is megjelentek írásai. A szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó esszéinek javát ismeri mai olvasóközönségünk is újabban kiadott tanulmányköteteiből (Kúria, kvaterka, kultúra; Palackposta; stb.), de hálás téma volna ösz- szegyűjteni és erkölcsi magatartása szempontjából átértékelni egész munkásságát.

Irodalmunk értékelése szempontjából Fábry munkássága a legjelentősebb, de nem ő volt az egyetlen marxista kritikusunk és esztétánk a felszabadulás előtt sem. A Sarlóban, Balogh Edgár vezetésével egy egész kritikusnemzedék nőtt fel: Peéry Rezső, Dobossy László, Jócsik Lajos, s többé-kevésbé hasonló tevékenységet fejtett ki Szalatnai Rezső, Sándor László, később Vass László, akiknek tevékenységét, irodalomszemléletét külön-kü- lön is meg kellene vizsgálni. (A most megjelenő akadémiai Magyar irodalomtörténet 6. kötetében általánosan jellemzem a Sarló és az irodalom viszonyát.) A sarlósok főként a Korunkban, Az Otban, az Üj Szóban, A MI Lapunkban és hasonló folyóiratokban fejtették ki irodalompolitikai és esztétikai nézeteiket. Szalatnai Rezsőnek kulturális életünk kérdéseivel foglalkozó cikkgyűjteménye is megjelent: Van menekvés (1932), melyet azonban az ekkor már radikálisabban haladó sarlósok többsége kritizált, s későbbi tanulmányaival maga is túlhaladta (elsősorban esztétikai szempontból) ezeket az írásokat, de a kor művelődéstörténetének így is egyik értékes forrása.

A szlovákiai magyar irodalommal, összefoglaló irodalomtörténeti művekben (mint pl. Pintér Jenőé, Schöpflin Aladáré stb.) és egyes folyóiratokban magyarországi szakemberek is foglalkoztak. A kor legjelentősebb pesti irodalmi folyóiratában, a Nyugatban legtöbbször csak rövid, udvarias recenziót írtak egy-egy könyvről, de Móricz Zsigmond, majd Illés Endre közleményei nyomán széles körű, éles vita is támadt. Mőricznak csehszlovákiai beszámolóját követő meghurcoltatása és megbélyegzése a horthysta reakció részéről ma már közismert az irodalomtörténeti könyvekből. Nacionalista, politikai ügyet kovácsoltak egyes lapok Illés Endrének 1933-ban a Nyugatban megjelent kritikájából is (Szlovenszkói magyar könyvek), pedig ő nem tett mást, mint szigorú pesti mértékkel ítélt meg három szlovákiai magyar könyvet, s az egyetemes magyar irodalom egészét tekintve lényegében jogosan állapította meg, hogy kisebbségi irodalmunk még „kiforratlan“, „híg must“, sok a „dilettáns kísérlet“.

A szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó tanulmányírók és kritikusok közül csupán néhányat említünk még meg, akiknek írásaiból több-kevesebb tanulságot ma is meríthetünk. A katolikus Prohászka-mozgalom havi folyóiratában, a Kassán szerkesztett Oj Életben egész cikksorozatot adott ki Vájlok Sándor mintegy két éven keresztül „a szlovenszkói magyar irodalom“ tizenöt évének értékelésére. Tanulmányai nem mentesek nacionalista és klerikális motívumoktól, de esztétikai megállapításainak jó része (pl. a dilettánsok és tehetséges írók megkülönböztetése) ma is elfogadható. Pavol Bújnák szlovák irodalom- történész, a pozsonyi és a prágai egyetem