Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)
télyban. Kapálhattam a mások földjén va- kulásig, ez az eredménye. Ha tudnád, mennyit szenvedtem a kimerültségtől! De elvégeztem, amibe belefogtam, mert láttam magam előtt a célt. A fiamból tanító lesz. Én még szegény vagyok, mint a templom egere, a fiam azonban már úr lesz, akinek a diófája alatt én is megpihenhetek. Elérzékenyedett, nagy kövér könnycseppek gördültek az arcára, majd hisztériásán kitört: — Tudd meg, nem mész dolgozni sehová! Nem vállalsz munkát sehol! Itt ülsz a szobában, azon a széken, nekem így is jó lesz. Míg itt ülsz, tanító maradsz. Az maradsz, akinek neveltelek. De ha kiteszed innen a lábad, nem leszel senki, és azt nem élem túl! Bántott, hogy édesanyámnak ilyen fájdalmat okoztam, de arra képtelen voltam, hogy vigasztaljam. Ismertem a konokságát, nem értem volna el eredményt. Játszottam a kenyérmorzsákkal, és lopva lestem az arcát. Mintha éveket öregedett volna. Kedvem lett volna megölelni, megsimogatni, nem mertem. A bátyám lépett be, és ahogy rápillantott szomorú arcunkra, azt kérdezte mindjárt: — Mi az, mi történt? — Semmi. Ne üsd bele mindenbe az orrod — mordult rá anyám. Két fia volt és mind a kettővel meggyűlt a baja. Egyik vénkisasszonyozik, a másik le akar mondani a rangjáról. — Beszélgetünk — világosítottam fel a bátyámat. — Miről? —• A helyzetemről. — Veszekedünk — helyesbített anyám. — Gondold meg csak, dolgozni akar, munkát vállalni valahol. Ezért taníttattam ? Már azt kell hinnem, hogy az agyára ment valami ... — Mindenki úgy intézze a sorsát, úgy igazgassa, ahogy jónak látja — mondta a bátyám, nem akart beleavatkozni a dolgomba. — Te is magad igazgatod a vénkisasszonyodat, ugye? — lett egyszerre csípős az anyám nyelve. — Egyelőre nincs segítségre szükségem. Elég sovány ahhoz, hogy egyedül igazgassam — vágta fejébe a szolgálati sapkáját (a magyar sapka bent lapult a komódban; a sapkák cserélődtek, az ember ugyanaz maradt). — Hát csak igazgassátok nélkülem a sorsotokat — viharzott ki a bátyám előtt anyám, szaladt panaszkodni a lányához. — No, megyek én is — mondta a bátyám, és ebéd nélkül tért vissza a postára. Egyedül maradtam. Bevonultam sokat emlegetett székemre, persze azzal a szigorú elhatározással, hogy rövidesen búcsút veszek tőle. Isten veled, ablak, szék; isten veled, apám és anyám fiatalkori képe. Isten veled, álomvilág, hivatásom, tanítói elkötelezettségem. Magamat nem sajnálom. Megtörténik az óceánjáró hajókkal is, hogy közvetlen a kikötő előtt zátonyra futnak, vagy nekiütődnek a sziklás partnak. Talán jó is, hogy munkát vállalok, hogy kimegyek a faluból. Legalább nem látom a gyerekeket. Anyámat szívből sajnálom. Benne kétszeres erővel omlik össze a dédelgetett álomkép, tanító leszek, a szorgalomkert ura, az orgona mestere, temetések első énekese. Anyám! Tenyerén hordozott és mutogatott a világnak, ime, itt van, nézzétek, ez a fiam, debreceni képzős, jó fejű gyerek, aki úrnak született, s szülei akaratából nekivágott a csúcsnak. A szegénység mélyéről tört fel. S ahogy emelkedett a magasba, úgy zsugorodott össze a szülői házban minden: a bútor, a tyúkállomány, az istálló és a ház. Csak a legolcsóbb ruhákat vásárolta. Arra viszont ügyelt, hogy szép és mutatós legyen. Megkímélését rám bízta. Nélkülözött, robotolt miattam, mert velem akart ő is emelkedni magasabb régiókba. Nem adta volna semmi pénzért, ha valaki azt a megjegyzést tette volna, amikor elhalad mellette: — Ez a tanítónknak az anyja! S most egymást marjuk a kudarcért, pályám derékba töréséért, pedig mi nem is vagyunk hibásak. Vagy igen?
