Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)
Noé bárkájában. Maga szántson, maga vessen mindenki, ez az igazság! — Furcsa, nagyon furcsa — emésztette magát Méhes sógor is egy pohár bor fölött a kocsmában. — Már most fáj a fejem, hogyan szólítsam, ha a gépnél találkozom vele. — El ne szaladj előle, mint a partizán elől — nevetett szemébe a sógorom. — Nem mondhatom neki, hogy no hát ha így van, akkor szervusz, Miklós, szervusz, édes cimborám. — Az se lesz könnyű, azt mondani neki, no indítson, nagyságos úr! — Olajos gépész és nagyságos úr egy- személyben. Hallott ilyent a történelem? Tegnap fekete ruhában, fehér kesztyűben, holnap olajos gépészruhában. De ha neki leáldozóban a nap, holnap nekünk virrad — okoskodta ki az erdőn két cigaretta közt Hegyi. így beszélgettek, tanakodtak az emberek. Lelkesen és józan eszük szitáján megszűrve újságolták egymásnak a fejleményeket. Derűs, vidám arcuk csak akkor komorodott el, amikor félbeszakadt az eszmecsere, és a rájuk leselkedő veszedelem jutott eszükbe. Egy este Széldömöki bácsi kopogtatott be. Anyám a konyha közepén állt, a bátyám még nem volt otthon. Nyájasan, olvadó hangon szólt ki az ismeretlen vendégnek. — Szabad. Mikor felismerte Széldömöki bácsit, észrevehetően elhalványult az arca. Hűvös, tartózkodó szavak kíséretében törült neki széket. Ügy ismertem anyámat, mint a tenyeremet, leolvashattam homlokáról a kérdéseket. „Mit akar ez megint a fiammal? Mért jár ide, amikor senki nem hívja? Azt hiszi, azért végzett tanítóképzőt, hogy kommunista gyülekezetei vezessen? Akkor el is töröm a kezét! A kommunistákra gyűlölettel néznek a gazdagok. Más se kell, csak az, hogy híre keljen, a fiam kommunista. Széldömöki Péterrel árul egy gyékényen. Összejárnak, mint a hívők, és mormorlják a maguk imádságát. Azok Krisztusra esküsznek, ezek meg Sztálinra. Pedig Sztálin nevűről nem is hallottam a szentek között. Lehet, hogy az kisebb szent... aprószent ... vagy tudom is én milyen?“ Széldömöki Pétert kicsit meglepte a szokásos istenhozott elmaradása, de nem jött zavarba, elfoglalta helyét a felkínált széken, tenyerébe gyűrte a sapkáját, piszkos sál és pufajka volt rajta, és várakozóan nézett rám. Mondjak valamit, kezdjek valamibe, én vagyok az olvasott ember, én ismerem jobban a világ sorsát. Mióta a járáson voltunk, nem találkoztunk, és visz- szahúzódtam a vackomra, ő meg az erdőre jár. — Mi újság? — törtem meg aztán a kínos csendet. — Mit hallani az erdőn? — Csak azt, amit lent a faluban — mondta valamelyest kivárva. — Podmanicky erdész úr még nem mondott fel? — Nem, rendes ember. Azt mondta a minap, hogy ami lent történik, az csak bokáig ér. Mi meg szép tiszta levegőn a hegyet járjuk. — Hát a többiekkel, a szlovák favágókkal mi van? Még mindig egy partiban dolgoznak? — Egyben — fogta fel nagyon természetesen a dolgot Széldömöki bácsi, és ser- centett a konyha földjére, néha elfelejtkezett magáról. — Még nem mentek ölre? — Nem is fogunk. Nadok, meg Multicky, ismered őket, azt mondták, hogy jönnek le az erdőből fejszével, ha a falunkat bántani akarják. Merthogy mi, mármint a két falu, jó szomszédok voltunk időtlen időktől. — Az biztos — jegyezte meg az asztal mellől anyám. — Mindig jól kijöttünk velük. Nősülés, rokonság tartanak össze bennünket. — Igaz az — helyeselt Széldömöki Péter, mintha csak most jött volna rá. — Különös teremtményei vagyunk mi az istennek — tüzesedett bele anyám a beszédbe. A kendőjét is meglazította az álla alatt. — Az istápolnoki kútnál van egy kis rétünk, ösmered, Péter? — Hogyne ösmerném? — Hát míg apád élt — fordult hozzám — mindig a szomszédfalusi Marcival ka- szálgatták. Apád egy szót se szlovákul, Marci egy szót se magyarul. Az ember azt hihette volna, hogy egész nap hallgatnak, mert muszáj. Nem így történt. Beszélgettek, meg nevettek, egymás gondolataiból olvastak. — Ismerem Marcit, jól ismerem — topogott a lábával a vendég. — Hát Zsófit? Ismered? A kovács felesége.
