Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - FIGYELŐ - P. Sándor János: Bábi Tibor: Tízezerév árnyékában

azonban azzal zárul, hogy benne (a költőben): „az iszonyat mély, sötét örvényei nyiladoznak.“

Itt a nyiladoznak szó hangulati értékét nem érzem odavalónak; és az alkotó figyelemnek ilyen egy szónyi ellanikadása is fellazíthatja az egész vers szövetét.

A Taníts meg újra látni című versben a

„Ki mondja meg miért, mi hol, s mi van?...“ sorral nem tudok mit kezdeni. Ezt a mi hol-1 sehogy se értem; vagy ha igen, nem értem a folytatását.

Az Üjévi Nap című versben választás és elrendezés egyidejűleg szenved csorbát. Első hat sora egy József Attila-i méretű kép: „A dermedt, fázó űrbe tántorgott a Nap. Havas háztetőkön a fémes, hallgatag huzalok s antennák között gubbaszt a tél. Kabátos árnyékom merőleges falak lapjára hull, így ballagunk, így ballagok, míg el nem fogy körül fal, utca, tér,“ Csodálatos sorok! Azzá teszi őket a jelzőkkel egyidejűleg mozdulatlanságba merevített és

mégis érző űr, és a rá felelő emberi, de ember nélküli táj, ahol antennák és huzalok közé gubbad a tél. A kozmikus magányú Nap és a magára maradt ember; aki mellé csupán a hallgatag-ra rímelő falak adnak rövid időre egyetlen néma társat, hogy az így ballagunk, így ballagok ellentétben az is elhagyja, átadva az utolsó sor szótagpótló szüneteiben már megjelenő egyedüllétnek! A szerkesztés remeke ez a kép, mint Bábi sok más verse.

— E nagyszerű képből azonban nem tudta a verset kibontani, a további gondolatok rárakódtak, ahelyett, hogy hozzáépültek volna.

Az elemzésben a szerkezeti felépítést vizsgáltam elsősorban. Megjegyzéseimben arra kívántam rámutatni, hogy a szerkezet egységét hogyan bonthatja meg sokszor egyetlen fölösleges, vagy nem a legszerencsésebben megválasztott szó is. Bá'bit olyan költőnek tartom, akinek versteremtő ereje egy versében sem elégedhet meg kevesebbel — önmagánál.

Tallós Prohászka István: Szigetközi részlet TSZ-szel (1960)