Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé
ben megmutatkoznak már a tudatosabb és igényesebb megformálásnak és koncepciózus- ságnak a csírái, szándékai is. A novella történetét az író az ötvenes évek első felének falujából, az úgynevezett kamra- és padlásfelseprések időszakából merítette. Egy, a szövetkezeti mozgalommal már egyezkedő dolgos középparaszt a magánélet vonalán összeütközésbe kerül a falu bírójával, aki aztán a hivatalos hatalmával visszaélve áll bosz- szút rajta. Mács koncepciózussága abban mutatkozik meg, hogy ennek, a személyi kultusz és a szövetkezetesítés idejében meglehetősen tipikus történetnek a hőséül olyan paraszt- embert választ, aki a típus-vonásokon kívül érdekes és epikumként jól felhasználható egyéni vonásokkal rendelkezik. Legfőbb egyéni jellemvonása, az idős korával meglepő ellentétben álló nagyvérűsége, a történet végzetessé váló konfliktusának az előidézője. Mács — a reá jellemző és sokszor öncélúvá, funkciótlanná váló túlhajtott stilizálás és ki- sebb-nagyobb lélektani és jellemzési hézagosságok ellenére is — éreztetni tudja a törté- nési idő falusi atmoszféráját, és a főhősben, Szépe Lászlóban élő falusi embert teremt. A hold rabjá-nál jóval későbben született címadó novellát már az az író írta, aki az adottságaival — elsősorban a gömöri környezetből hozott ízes nyelvvel és észjárással — gazdálkodni képes, és a nyelvi-stiláris ökonómia mellett a lélektani hitelesítésre és a drámaiságra is tudatosan törekszik. Az, ami még nagyobb hiányérzetet hagy bennünk: a történési időnek és a témának diszkordanciája. Az író olyan témát dolgoz fel ebben a mai környezetben játszódó novellában — egy pásztorembernek a fiatal mostohalányával való bűnbeesését — amelyet a régebbi társadalmi formációkhoz tapadó reminiszcenciája ellenére sem lehet elavultnak, időszerűtlennek tekinteni. A témában rejlő archaikus jelleget a jelen esetben azonban egy írói adottság — Mács paraszti élményvilágának, nyelvének és gondolkodásának folklórisztikus telítettsége — erősen felfokozza és a novella mai valóságelemeivel szembeállítja. Azt a lélektani lehetőséget, amellyel ezt a zavarosan ható ellentétet hatásos, kifejező paradoxonná lehetett volna építeni, az író nem ismerte fel. A drámaíróként ismert Dávid Teréz 1964-ben megjelent Kísértetek múzeuma című kötete a fasizmus embertelen világát és azon belül főképp a zsidóság szenvedéseit idézi vissza. Az írónő az emlékezetében összezsúfolódott élményanyag egy részét riasztó mementóként, prevencióként tárja fel. Erről a tudatos törekvéséről a kötetzáró szerzői utószóban így vall: , Még nem vagyunk elég tiszták ahhoz, hogy felejthessünk. Aki ilyet kíván, az nekem egy kissé gyanús. Arra gondolok ilyenkor, hogy nem a kapott sebekről kíván megfeledkezni, hanem azokról, amiket osztogatott vagy osztogatna ___ Aki feledést hirdet, az elveti a tanulságokat. Akinek a múlt emléke tehertétel, annak kezében nincs megfelelő helyen a jelen, és arra nem lehet nyugodtan rábízni — erre figyelmeztetek én e könyvemben — a jövőt.“ A helyes és indokolt eszmei célkitűzés mellett a kötet másik pozitívumát az élményanyag viszonylagos eredetiségében és változatosságában látjuk. A szerző többé-kevésbé sikeresen kerülte ki a világviszonylatban rendkívüli méretben kimerített témakör sablonjait és fájdalmas emlékeinek „végeláthatatlan karavánjából“ sajátos és újszerűen ható eseteket tudott kiválasztani. A kötet írásainak nagyobbik része a tematika terén megnyilvánuló invenciózusság ellenére sem jutott túl a dokumentáció és a riport színvonalán. Ezt a műfaji és művészi kiteljesületlenséget az eddigi kritika már megállapította. Gály Iván rámutatott arra, hogy „a téma egységessége műfaji egységet is igényelt volna.“ A kötetben ezzel szemben — mint írja — „keverednek a különféle műfajok. Megtaláljuk itt a riportkísérletet éppúgy, mint a publicisztikai elmefuttatást és a glosszát.“ (Irodalmi Szemle, 1965. évi 5. szám.) Az Oj Szóban írt recenziójában Egri Viktor is kifogásolja „a nagyerejű és frappáns témát felhígító publicisztikai betoldásokat, felesleges elmélkedéseket, és a „mindig eredeti témának nem teljes kiértékelését“ elsősorban a „végső műgond hiányá“-val indokolja. Ha azokra a nyelvi és stitisztikai fogyatékosságokra gondolunk, amelyekkel a Dávid- kötetben eléggé sűrűn találkozunk, akkor a „végső műgond hiányának“ felrovását jogosnak érezzük. Ezt a hiányt azonban megelőzi egy elsődleges és műfajilag alapvetőbb hiányosság: a művészi objektiváció elégtelensége, s ezen belül főképp az élményanyag érzelmi és erkölcsi telítettségének művészi, közírói és „laikusi“ keveredettsége. Minderre Gály is találóan rátapintott, amikor arról beszélt, hogy a szerzőt „az élményanyag realitása többször annyira magával sodorja, hogy nem tudja azt a kimondottan irodalmi műfajokban feloldani. Monoszlóy M. Dezső novelláskötetének (A villamos alatt, 1965) figyelemre méltó művészi színvonala ellenére is csak másodlagos jelentősége van az író munkásságában és a prózánk egészében.
