Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi esték

modernségük ellenére nem hatnaik maian, nem elég újszerűek, sok bennük még a régi, naturalista díszletelem, nem rugaszkodnak el eléggé merészen a tegnapitól, a megszokottól.

És még egy nagy és erős élmény: Németh László Villámfénynél című színmüve a Katona József Színház előadásában. Az első benyomásunk: a magyar drámának a két világháború közti években is volt haladó mondanivalója. A Villámfény első bemutatója huszonnyolc évvel ezelőtt zajlott le, s mindaz, ami tegnap merészen új volt benne, ma is hitelesen és meggyőzően hat, mert mélyen elevenbe vágó emberi problémát taglal. Cselekményének ösz- szegezését szükségesnek tartom, hogy ezzel az örök darabinségben szenvedő és eredeti magyar darabot kereső műkedvelői együtteseink figyelmét felhívjam egy új lehetőségre.

Nagy Imre falusi körorvos gazdag felesége jóvoltából gondtalanul éli családja körében munkás életét. Látszólag nyugodt ez az élet, valójában erős indulatok lappanganak, foj- tódnak el benne: a hivatását komolyan végző orvos nemcsak beteg parasztokat lát maga körül, de meglátja a harmincas évek magyar- társadalmának bajait is. A betegeknek segítséget nyújt, de mit tehet önmaga, társaktól elszigetelten a beteg társadalom meggyógyítása érdekében? Könyvet ír a falu helyzetéről, hamisítatlanul feltárja kórképét — Németh László ezzel a valóságvizsgálódásával a magyar falukutatás egyik elindítója lett —, de ezt a könyvét szinte titkolja a felesége, főjegyző barátja, a falu korlátlan ura előtt. Megalkuvás ez a titkolódzás és a robbanás bekövetkezik, amint Sata, a főjegyző lánya hazajön és ébredő nőiességgel közeledik a könyvet író falusi doktorhoz. Nagy Imrét óhatatlanul megperzseli a lány, de tudatára ébred, hogy szerelmét nem fogadhatja el, számvetést kell végeznie önmagával, egész eddigi életével és e számvetésben eljut odáig, hogy lemond kényelmes állásáról, vagyonáról és a szegények doktora lesz. Sata ezen az úton nem követheti, magányosnak kell lennie, hogy áldozatos munkával élete célját megvalósíthassa.

Nem tagadható, hogy a mi világunkban — a két háború közti életünkben az efféle Nagy Imre rajongó idealistának hatott volna, de Horthy Magyarországában mindaz, amit hirdet, egy mély emberi problémát érintett merészen, nagyon emberi hangon, és ezért a múltnak ezt a valóságos rajzát szívesen látnánk színpadjainkon, ugyanúgy, mint Sar- kadinak a mához közelebb álló Elveszett paradicsomát vagy Szeptemberét.

Az eddigi kedvező összkép sajnálatosan eltorzul, ha az üj magyar darabokat veszem

vizsgálódásom tárgyául. Helyes a színházvezetők elgondolása, hogy kísérletek és kezdeményezések nélkül nem alakulhat ki az új magyar dráma, de ez nem jelentheti azt, hogy félig érett játékok kerüljenek színpadra a meglévő, be nem mutatott, jó darabok rovására. A tavalyi sikertelenségek sorozata tovább tart, mégha az egyik vagy másik bemutató nem is jelent anyagi bukást. Aligha helyes az a dramaturgiai elv, amely az egyszerű, köznapi embert szinte leparancsolja a színpadról és csak művészt, írót, újságírót, orvost, értelmiségit tűr meg rajta. (A Rozsda- temető nagy sikere egyszeriben megcáfolja ezt a téves felfogást.) Természetesen nincs arról szó, hogy egyszerű dolgozó, paraszt, szövetkezeti ember álljon minden színmű központjában, még kevésbé volna kívánatos, hogy valami termelési kérdés kerüljön a darabban taglalásra, de az egyenesen érthetetlen, mennyi kiagyalt ember szerepel álproblémákkal a mai pesti színpadokon.

Semmiképpen sem rajonghatunk Várday Péter drámaíróért Tabi László bemondásokkal teletűzdelt Most majd elválik vígjátékában, és a tehetséges Csurka István komédiájának hőse, Dékány Lajos újságíró, mint afféle retortában előállított figura sem köti le tartósan érdeklődésünket, még kevésbé a körülötte ágáló szereplők, a feleség, az após és anyós — egy modernebb lomtárnak ezek a három órára életre keltett bábui. Pedig Csurka István tehetséges ember, ötletesen indítja el játékát, az első felvonásban még azt hisszük, hogy a jó ötletből futja többre is, egy elfogadható mai szatírára. Az eredmény azonban „szánalmas“ komédia, ahogy az író a színlapon maga jelzi. Hiányzott itt az írói bátorság, olcsó hatáskeltés, bemondások kedvéért megtorpant a jól megpendített probléma következményei előtt.

Both Béla ötletes rendezői munkája és Pálos György vérbő komédiázása nem tudta megakadályozni, hogy a szatírának ígérkező ötletes játék bohózattá ne fajuljon.

De nem kisebb hibája ezeknek a komédiáknak, nemcsak az itt ismertetetteknek, hogy peremtémáikban, melyeket nem az élet, hanem az íróasztal diktált, kevés az általános érvényű probléma, az általánosítható igazság, így aztán érvényük már a főváros határán túl a felére csökken, Szolnokon vagy Kecskeméten más a visszhangjuk, nem beszélve arról, hogy nálunk többnyire teljesen elvész a hatásuk, amint ez Gyárfás Változnak az idők című vígjátéka előadásánál tapasztalhattuk.

A komolyan számbavéhető színművek cselekményében, alakjainak jellemzésében is túlságosan sok a helyi jellegű utalás, az évszá-