Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Bohumil Hrabal: Tánctanfolyam
mi csűrben táncolnak majd. És miért áll itt mindenki? És ki alszik ott a tükör alatt?! Ha fáradt, miért nem sétálnak karonfogva? Odament az alvó henteshez, és megrázta. — Maga kicsoda? — Josef Cue hentes és mészáros, Vyšehrad utca __ — Ür vagy hölgy? — Hölgy ... — Jézus Mária, hát akkor miért alszik szétvetett lábakkal? Hol itt a bonton!? — kiabálta, és ujjaival gyorsan végigsimította a sliccét. — És honnan jön ez a dohányszag ? Ezt nem tűröm. A táncterem nem istálló! — Kirohant a vécére, és pár pillanat múlva két fuvarossal tért vissza, akik a klozeton szivaroztak, és most szégyenkezve kullogtak be a terembe. — Vissza! Vissza! — kiáltotta az ajtóban a táncmester. — így vezetünk egy hölgyet a terembe? Karmester úr, zenét kérek, és maguk ketten menjenek a terem közepére! És a zongorista, aki fiatalkorában a Špírkben és az öreg Hölgyben játszott, kitapogatta a zongorát, leült eléje és felsóhajtott: — Verfluchte Paralyse! És elkezdte játszani a Tesoro mio keringőt. Bucifal úr odakínálta a karját a marhafelvásárlónak, aki a hölgye volt, és mikor kileste a ritmust, beleúszott a háromnegyedes ütembe. És mind a ketten elpirultak, mert a többiek mereven nézték őket, csak a kertészsegéd emelte fel könyökét és fokozódó sebességgel továbbforgott. — Ügy — mondta a táncmester édeskésen, és hátrálva vezényelt: — Zene elég! Hogy vezetjük a hölgyet az asztalhoz? — Úgy dirigálta kezével az illemtant, mint egy karmester, magához csalogatta a párokat, akik karonfogva közeledtek a képzelt asztalhoz, aztán hallócsövet formált a tenyeréből és úgy hallgatta, amint Bucifal úra mélyet hajolva mondja: — Hölgyem, nagyon kellemes volt, szabad kérnem a következő táncot is? És a kancsal marhafelvásárló, aki Szlovákiában tizennyolc tehén helyett mindig huszonötöt nyom bele a vagonba, úgyhogy öt-hat elpusztul, mire Prágába ér, de ez nagyon kifizetődik, tehát a kanosai marhafelvásárló lesütötte a szemét, és úgy rebegte: — Már foglalt vagyok ... A táncmester könnyezett: — Látják, milyen jól tanítom önöket, igen, egy úrnak mindig gálánsnak kell lennie... karmester úr, egy angol valcert, — mondta meghatottan, és végigsimította a sliccét. A kertészsegéd izzadságtól gyöngyöző arccal megállt előtte, és azt mondta: — Ah, micsoda gyönyörűség a tánc! — és összekulcsolta a kezét és hozzátette: — Mester, nem küldhetnék köszönőtáviratot a Táncközpontnak? — Már hogyne küldhetne — felelte a mester —, csak szíveskedjék megemlíteni, hogy ki vezeti itt a táncórákat. — Felemelte mutatóujját: — Uraim, megyek telefonálni a szép hölgyekért. Az elismeréstől meghatva oldalra hajtotta a fejét, és eltűnt. A tejüvegen kirajzolódott a sziluett, ujjai között a talpas pohárral. Hirtelen kivágódott a lengőajtó, berohant Timik mázoló- és lakkozómester, és elkiáltotta magát: — Tuss, tuss! Fontos személyiség látogatott el hozzánk! Gyorsan, gyorsan! Menjen valaki elébe, vegye le a felsőkabátját és ... A táncterembe belépett Nadja, kezében hermelin utánzatú rövidbundával, megállt az ajtóban, mosolygott és megvárta, amíg a kíváncsiságtól merev haladók és idősebbek közé belépett Tonda Uhde úr, a biztosító társaság képviselője, vállán könnyedén átvetett felöltővel és kezében rózsával. A táncmester felhúzta a tejüvegablakot és kihajolt rajta. — Nos, uraim, mit mondtam? — Az egyik szép hölgy már megérkezett? És most telefonálok a többiekért. Karmester úr! Rózsafa virít! — És újra lehúzta a tejüvegablakot, és a sziluett megemelte a talpas poharat.
