Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya

Még az utolsó vár van vissza. Abba Athenodoros vette be magát és inkább benne ég, hogy megadja magát. Mindvégig képviselni akarja a mithradatizmust: az egyenlőséget a fajra, vallásra, társadalmi rétegre való különbség nélkül.

Szép, szomorú errefelé a táj. Van benne valami megnevezhetetlen a temető hangulatából. Bársonylila ködök szállnak föl a fekete-zöld völgyből és köröskörül cipruserdők. Az embernek áhítatra tisztul az arca: csönd és túlvilági béke honol benne, mint a templomban.

De a győző nem azért jött ide, hogy imádkozzon. Kecses palota bújik meg a feketéllő tölgyesben, kőből és napfényből szőtték. Alatta mélyen az üvegtiszta tenger és ezüstföveny. Gyerekjáték bevenni, de odáig jutni nehéz. Előtte sziklás öböl van, félkörűre kifaragott gáttal és még azon otromba lőtornyok. Nem lehet behajózni: összeláncolt, lehorgonyzott hajók ringatódznak körülötte.

Búvárt küldenek a tengerbe, nézzen körül s vágja szét az öles láncokat, vagy a horgonyok sodronykötelét. Nem jött vissza. Megfulladt, vagy a cápa falta föl. Lemegy egy másik. Arra is hiába várnak. A harmadik szerencsésebb. Csak az alsókarját vesztette el.

— Mi az? — zúdulnak a sebesültre.

Már sokan azt beszélik, hogy őslények, tengeri kígyók, óriáspolipok csavarodtak a leengedett búvárokra.

Az ijedtségben meg sem tudta rendesen szemlélni. Csupa nyíl és hosszú penge meredt rája. Megpróbálta elvágni a hajók vasmacskáinak sodronykötelét, de a tenger áramától a folytonmozgó kard és késerdő minden csapásra, ütésre még jobban szabdal. Hogy hol van a két bajtársa? Csak az egyiket látta. Megfulladt: a lánc hurkába csavarodott a lába.

Nehéz, kővel megrakott öreg hajókat szalasztanak neki a bójáknak. Nem tudnak elbánni velük. Oldalukra dőlnek, nyögnek, recsegnek a beteg római hajók. „Menjünk el innen“ zengik kórusban az admirálisnak. Tán menne is, hisz egy fecske nem csinál nyarat. Athenodoros magára hagyatva aligha fog tudni új ka-lózállamot szervezni. Nincs flottája, legénysége. Ezerháromszáz hajóját elsüllyesztették, négyszázat elzsákmányoltak.

Viszont nem kulloghat el szégyenszemre egy cukorpalota, egy mézeskalács- kunyhó alól. Hahotára fakadna a világ. Muszáj a gyújtóhajókra fanyalodni. Majd felróják neki egyszer, ha más bűnét nem találják. Mert úgy véli minden hadfi, hogy ez aljasság, ez polgárcselekedet és nem katonás bátorság.

Megrongált, nagy húszevezősöket vesznek elő. A hátuljukat teletömik kővel és homokkal, úgyhogy az orruk, az elejük jócskán kikukucskál a tengervízből. Szépen, vastagon bekenik kívülről szurokkal vegyes gyantával. Az árbocra kettős réztányér kerül, melyeknek köze gyúlékony, lángtápláló vegyanyaggal van kitöltve. Mikor ezzel készen vannak, várják a jó szelet, hogy fölhúzhassák a fővitorláját.

Még elébe se vontatják a hajót, ami a gyújtó-bárkát a bójákig kihúzza, amikor az öböl gátjának tornyaiból a katapulták csóvás nyilakat lövöldöznek a gyújtóhajó felé. A szél is erős, mintha az ostromlottak pártjára állt volna, két pofára fújja az először még méla, pisla kis lángokat, hogy aztán tűzorkánt támasszon belőlük. Nincs mit tenni, a rómaiaknak a nyílt tengerre kell futniuk, hogy az öböl vizén futó folyékony tűz beléjük ne harapjon.

S kint az óceánon, mintha a mélyből merült volna föl, Athenodoros gigászi vörös gályája áll. Sárgasávos, félholdas lobogóját vagdossa a szél.

A vezérhajők, mint két kan, egymásnak futnak. Athenodoros egymaga veszi föl a küzdelmet a sokszáz-szoros túlerővel. Angyalok, istenek, vagy ördögök védik, de még soká sértetlen.

Az egyre vadabb szél végre közelcsapja Athenodoros hajóját Afranius háromevezőséhez. Se evezni, se távolodni nem tudnak, a szél összetapasztja őket irtózatos erővel.

S elindul a sors.

Afranius hajóján van a római hadművészet remeke, a sodronykötéllel lebocsát- ható rohamhíd. Ha kell, forogni is tud, akár a motolla. Annak a súlyos szigony