Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Tadeusz Róžewicz: Adattár (Tőzsér Árpád fordítása)
Tadeusz Róžewicz adattár A személyek jegyzékét nem tüntetem fel. Ennek a darabnak a „hőse“ egy pontosabban meg nem határozott korú, foglalkozású és külsejű ember. A mi ,,hősünk“ sokszor megszűnik az események hőse lenni, mások lépnek a helyébe, akik éppenúgy „hősök“. Sokan, akik a történetbe bekapcsolódnak nem játszanak nagyobb szerepet, s azok, akik a főszerepre érdemesek, gyakran nem jutnak szóhoz, vagy csak nagyon kevés a mondanivalójuk. A hely mindig ugyanaz. A díszletek mindig ugyanazok. Teljesen elegendő, ha előadás közben a székeket átrendezzük. Az idő...? Ez a mű realista játék a jelenből. A szék valóságos szék. Minden tárgy, bútor valóságos. Méreteik egy kicsit nagyobbak, a normálistól. Közönséges, átlag-szoba. Asztal. Könyvespolc. Két szék. Vízvezeték kagylóval stb. Ágy, magas lábakon. A szobában nincs ablak. Két átellenes fal, mindekttőben ajtó, amelyek állandóan nyitva vannak. Az ágy a fal mellett áll. A HŐS (fekszik, egyik karja feje alatt . Felemeli a kezét, szeme elé tartja): Ez az én kezem. Mozgatom a kezem. Az én kezem (az ujjait mozgatja), az én ujjaim. Az én eleven kezem. Milyen szépen engedelmeskedik. Mindent megtesz, ami csak eszembe jut. (Befordul a falnak, talán elszunnyad. Belépnek a hős szülei. Gondterheltek. Az apa az órájára pillant.) ANYA: Ne dugd a kezed a pokróc alá, csúnya és nem egészséges. APA: Mi lesz belőle, ha ilyen sokáig hentereg az ágyon. Felfelé, gyerek! ANYA: Negyven éves, s még csak az operett hivataligazgatója. APA: Lefogadom, hogy a pokróc alatt furcsa játékot űz magával. ANYA: Ne beszélj bolondságot, hisz a pokróc alatt még valaki fekszik. Ogy tűnik, valami nő. APA: Megőrültél! Egy hétéves kölyök . . . TegA szobában mindig ugyanaz a fény világít. Elég erős nappali fény. A fény akkor sem alszik ki, mikor az előadás befejeződik. A függönyt sem engedjük le. A történés talán megszakad egy időre. Egy órára, egy évre . .. És még egy megjegyzés. Az emberek egyszerű, mindennapi ruháikban lépnek fel. Nem öltözhetnek semmiféle hatásos kosztümbe, színes rongyokba és hasonló színházi kellékekbe. A plasztikus keretnek itt nincs jelentősége. Minél kevesebb színt és hatást. A nyitott ajtókon át sietősen, vagy. lassan különféle emberek járnak ki s be. Időnként beszélgetéstöredékeket hallani. Némelyik pillanatokig hallgatja, hogy miről beszélgetnek a hős szobájában. Néha belekapcsolódnak a beszélgetésbe s mondanak pár szót. Aztán tovább mennek. Az esemény elejétől végig egyfolytában, szünet nélkül pereg. nap kivett a zsebemből egy koronát... Majd adok én neki! S lopja a cukrot is a cukortartóból. ANYA: De hisz ma kollégiuma van. Referátuma és koreferátuma. APA: Ellopott tőlem egy koronát. Ha azt mondaná: „Apu, adj kérlek egy koronát, valamit akarok venni“, adnék neki. De ezért lakolnia kell. ANYA: Csendesebben. Alszik. APA: Kire is üthetett? (A Vének kara jön. Hárman vannak. Kifényesedett, kicsit kopott öltönyökben. Egynek kalapja is van. A fal mellé ülnek összecsukható székekre. A székeket magukkal hozták. A vének esetlenül mozognak. A szöveget viszont nagyon kifejezően, csengőn, fiatalos hangon, de kevés mimikával szavalják. A Vének kara kihasználja a cselekmény szüneteit: levonja a tanulságokat, fenyeget, reményt kelt.)
