Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - FIGYELŐ - Bajomi Lázár Endre: A szürrealista költészet (Részlet a szerző Szürrealizmus című készülő könyvéből)
lentéktelen“, s megjegyzi, hogy a szürrealizmus jelentőségét nem a művek jelzik, hanem az elmélete és a kísérletei. Hol a szürrealista vers-virág, amelyet a jövendő antológia szerkesztője Villon, Ronsard, Chénier, Hugo, Nerval, Baudelaire vagy Rimbaud csokrába tűzhet? Lehet, hogy csalóka a közelség? Azért nem tudunk rámutatni egy ilyen kiemelkedő darabra, mert túlságosan közel vagyunk az iskola fénykorához? Talán mégsem! Egyrészt azért nem, mert idestova negyven esztendő telt el azóta, másrészt mert sokkal közelebbi versekről is tudjuk már, hogy örökbecsűek (például Éluard Szabadsága, mely csak 1942-ben íródott). Az I. Kiáltvány megjelenése után negyven évvel, 1964 áprilisában látott napvilágot Párizsban Jean-Louis Bédouin fiatal szürrealista poéta és esszéíró reprezentatív válogatása A szürrealista költészet címmel. Bédouin előszavának megállapítása nem vitás: „a szürrealista líra egészben véve ritka buja tenyészet látványát nyújtja, ez azonban inkább trópusi erdőre, semmint a francia kertre emlékeztet“. Csakugyan: az antológia, mely ötvenöt költőt sorakoztat fel, beleértve az Aragon és Éluard kezdeti költői korszakában fogant szürrealista költeményeket, és közli a franciául író idegen szürrealista poéták verseit is (fordításban egyedül Octavio Paz szerepel), bódítóan, sőt már-már fárasztóan kusza, lenyűgöző és szinte nyomasztó dzsungel. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy nincs benne néhány, ha nem is örök, de nagy és szép vers. Általában azonban csak szó-lelemények, káprázatos képek vannak benne, azaz nem becses versek, hanem döbbenetes, meghökkentő és ezért olykor egyszerűen csak a legnagyobb dicsérő szóval illethető szép ... sorok. Mert mennyi minden hordalékon kell keresztül vergődnie az olvasónak, amíg az 1947-ben felfedezett Malcolm de Chazal egy-egy telitalálatra lel a Swedenborg tanítványtól leszármazott Mauritius szigeti költő lírai aforizmái közt: A völgy a szél melltartója. A szökőkútban a víz a hüvelykujját szopja ... A szín a szem cipőhúzója ... A hajnalpír a nap tejfoga. Sokkal kevesebb örömet okoz Joyce Mansour egyiptomi költőnő művészete. Az ő verseiben a legtöbbet előforduló szó a sexe (olykor pénis), amely szerszámot például tengeri rákhoz hasonlít (igaz, hogy a szívét egyszer meg kemény tojásnak mondja!). Itt már a modorosság és a mesterkéltség lép előtérbe, ami azért meglepő, mert a szürrealista költészet elvben a szabad képzettársításra, a megittasult, elszabadult, zabolátlan fantáziára épül. De már Desnos is beismerte, — ő, aki a kezdeti delejes korszak legújabb médiuma volt! — hogy bizony sokszor csalt, amint Ribemont-Dessaig- nes is így vallott 1958-ban megjelent emlékirataiban: „A dadaisták csaltak. A szürrealisták csaltak. Valamennyien csaltunk egyénileg vagy kórusban“. Ez a többé-kevésbé tudatos „zsonglőrösködés“ (hogy Aragon szavát idézzük) szinte kényszerű is, hiszen a szürrealista költészet alapeszköze nagyonis furcsa szerszám: az igazi önműködő írás teljes mértékben sohasem valósul meg, a „szabad“ képzettársítás sohasem teljesen az. A tudat teljes kikapcsolása egyenlő az ember szellemi tevékenységének teljes felfüggesztésével, ez viszont csak az eszméletlenség vagy a mély alvás állapotában valósulhat meg. Igazat kell tehát adnunk a híres Lanson-féle francia irodalomtörténetet a modern időkkel kiegészítő Paul Tuffrau-nak: miután megállapította, hogy a szürrealisták becsvágya jócskán túlment az irodalmon és a művészeten, de mégis kénytelen volt e két cselekvési körre korlátozódni, ami már magában is kudarc, Tuffrau hozzáteszi: „De a szürrealizmus még ezen a korlátozott területen sem produkálta az ígért kinyilatkoztatásszerű műveket. A remekmű ritka és még maguk a művek is egyre ritkábbak“. Julién Benda 1944-es nagy port felvert pamf- letjének (A bizantinus Franciaország) állítása szerint a század tévedése az volt, hogy azt akarta: „az irodalom értéke kizárólag a nyelvi kifejezésben legyen, mit sem törődve a valóság tükrözésével“. Ezt általában a modern költészetre mondta az agg racionalista, de a szürrealista lírára különösen áll, hiszen ez szinte a kör négyszögesítését óhajtja megvalósítani: emberi nyelven kívánja kifejezni azokat a rejtelmes lélekrezdüléseket vagy azt a titokzatos „valóságfeletti“ igazságot, amelynek kifejezésére az emberi szó nem alkalmas. így válik aztán a szürrealista költészet lázadássá a megszokott nyelv ellen. A költői megismerésből nem tudatos vállalkozás, hanem kockázatos kaland lesz. Ezen a téren főleg Mallarmét követi, aki szerint „a költészet a létezés aspektusai titokzatos értelmének a kifejezése, a lényegre korlátozódó ritmusú emberi nyelv révén“. Ez az ars poetica tehát szakít minden díszítő elemmel, leszaggatja és tűzre veti a szépelgés virágfűzéreit, szertefújja az ékesszólás hímporát, száműzi a pátoszt vagy dagályt, s csak a legvégső, legmeztelenebb, leg- meghökkentőbb igazság kifejezését tűzi ki célul.
