Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Kardos István: A magyar nemzetiségű dolgozók kulturális színvonalának minősítése

jelenti, hogy a kis népek eleve arra vannak hivatva, hogy az élvonalban figurál- janak, márcsak azért sem, mert ahogy igaz, hogy ezen tényező hatásának következtében lehetnek az örökös igazságkeresés, a társadalmi haladás zászlóvivői, úgy az is igaz, hogy különféle társadalmi szituációkban szembefordulhatnak a haladással, esetleg ezen energia feloldódhat a szemellenzős öndicsőítésben, görcsös sértődöttségben, örökös siránkozásban, stb. Vagyis azt látjuk, hogy ez a tényező két különböző minőségű út megjárására ösztökélheti a kis népeket. A mi esetünkben egyáltalán nem képezi vita tárgyát, hogy melyik úton jártunk és járunk. Bizonyításul mégcsak nem is kell a csehszlovákiai magyar dolgozók forradalmi hagyományaira hivatkoznunk, elég, ha csupán arra gondolunk, hogy az elmúlt húsz esztendőben tettük, ami kellett, igazán, nem vontuk el magunkat a munkától, erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest vettünk részt a szocializmus építésében. Persze volt idő, amikor a lehetőségeinkkel az élet minden területén, de különösképpen a szellemi élet területén baj volt. Mert ez a helyzetünkből adódó tettekre és bizonyításra serkentő erő az 1945—1949 közötti időszakban mesterségesen hatálytalanított volt. (Csak mellékesen jegyezzük meg: nagy igazság van abban a magyarok ajkán gyakran elhangzó véleményben, hogy mi kétszer szabadultunk fel, 1945-ben és 1948-ban.) Ma már nehéz megmondani, sőt értelmetlen is találgatásokba bocsátkozni, hogy vajon azon bizonyos sajnálatos események és szomorú emlékek nélkül hol tartana ma a csehszlovákiai magyar szellemi élet. Most már csak a tényt konstatálhatjuk: egy fontos korszak kiesett, s azon évek utóhatásának beteges légköréből a mai napig sem tudtunk teljesen kijutni. Ezért magyar vonatkozásban az elidegenedésben időbeni és mélységbeni eltérések vannak.

A felszabadulás évét országszerte naay társadalmi aktivitás követte, amely a hatalom teljes átvevése után 3—4 évben még fokozódott. A magyar dolgozók többsége — már ismert okokból — csak későn tudott teljes erővel bekapcsolódni ebbe az aktivitási hullámba. De mire teljes erejével bekapcsolódott volna (a bekapcsolódás nem volt egyszerű, s ebben ne becsüljük le azt a „lelki utóhatást“ sem), országos viszonylatban bizonyos megtorpanással, sőt kiábrándulással találkozunk, amit elsősorban az ideológiai és politikai élet meglepő fordulatai váltottak ki. Ez az első elidegenedési hullám azonban távolról sem sújtott bennünket, csehszlovákiai magyarokat olyan mértékben, mint hazánk más nemzetiségű dolgozóit. Ez természetes is, hiszen 'két ellentétes tényező közvetlen összecsapásáról volt itt szó: egyrészt a hirtelenül felszabaduló aktivitásnak, megnyilvánulási lehetőségeinek, másrészt a kiábrándító valóságnak (Sztálin személyi kultuszának leleplezése) és a fásultság hullámának találkozásáról. így annak ellenére, hogy a társadalmi problémáktól való elidegenedés az ötvenes évek végén (gazdasági életünk problémái feltárásának hatására) még fokozódott, a magyar nemzetiségű dolgozókat kevésbé érintette ez a káros hatás. Majdcsak így mondhatnánk: az egyenjogúság érzése, az élet teljes kitárulkozása, de főképpen a bizalom légkörének megszilárdulása mintegy immunissá tette a magyar dolgozókat, habár teljesen nem is mentesültünk minden vonatkozásban az elidegenedés rákfenéjétől.

Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű dolgozók többségében egyre inkább megszilárdul az a meggyőződés, hogy bizonyítanunk kell életképességünket. Ezt pedig kizárólag csak társadalmilag hasznos munkával lehet bizonyítani.