Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - DISPUTA - Juraj Zvara: Nincs szó elfogultságról vagy még egyszer az antisematizmusról

nemzetiségű állampolgárok egészséges nemzeti sajátosságai és nemzeti büszkesége. E korszak visszahúzó hatásait — például a hazai magyar művelődés, irodalom fejlődésére — nem lehet túlértékelni és nem látni azt, hogy mit tett a CSKP ezekben az években a magyar nemzetiségi csoport nemzeti és ezzel egyidőleg — ami a lényeg — szociális újjászületés érdekében.

Éppen ezért ebben sem érthetek egyet Fábry elvtárssal, aki cikkében semmibe veszi ezt az időszakot és a München előtti Csehszlovákiát emlegeti. Még akkor sem, miután Turczel elvtárs bizonygatni próbálja, hogy én félreértettem, és hogy Fábry elvtárs nem a magyar nemzetiségi csoportot értette, hanem a kommunistákról beszélt mint kisebbségről. A kommunisták számára is, de az irodalmárok számára is az 1948 februárját követő évek valóban szerencsésebbek voltak, mint a München előtti Csehszlovákia évei: hiszen most konkréten harcolhattak a kommunizmusért, a szocializmus felépítéséért,

— bár ez a harc hibákat is hozott magával, a személyi kultusz következtében.

5. Befejezésül a jelen néhány kérdésénél, a de facto és de jure kapcsolatok, a kétnyelvűség elvének, a nyelvnek stb. kérdéseinél szeretnék időzni, e kérdésekről főleg Turczel elvtárs írt. E kérdések vizsgálatánál nem ártana egy kis dialektika.

Míg Fábry elvtárs az Antisematizmus-ban inkább a kétnyelvűség elvét érinti, vagyis hogy a nemzetiségileg vegyes lakosságú járásokban a társadalmi életben mindkét nyelv egyenjogú (lásd az autóbuszban utazó esetét), Turczel elvtárs tovább megy és egyáltalán a nyelv kérdésével a nemzeti ill. nemzetiségi csoport egyik ismérvének, a nyelvnek fejlődésével foglalkozik.

Az első kérdés mindenekfölött politikai kérdés (persze a dolgozók sikeres nevelésének kérdése is — a proletár nemzetköziség szellemében). A szocialista demokrácia elmélyülésének kérdése, vagyis a kétnyelvűség elvét hogyan biztosítani különféle bonyodalmak és problémák nélkül mindkét fél megelégedésére. S itt megállapítjuk, hogy a két elvtárs által felvetett de facto és de jure a gyakorlatban sokkal bonyolultabb és sokszor fordított helyzetben jelenik meg.

De facto — Dél-Szlovákiában a szocializmus építésének időszakában — az adott lehetőségek keretein belül — miután a szocializmus a kommunista társadalomnak csak első, nem eléggé kifejlett szakasza — mélységes szociális átalakulás zajlott le. Rendszerünk biztosítja a magyar dolgozók politikai, gazdasági és művelődési egyenjogúságát és szabad nyelvhasználat jogát. A magyar nemzetiségű lakosság irányában törekvéseink ezek: 1. kiegyenlítődés, 2. közeledés.

Azonban nemzetiségi kapcsolatok és nemzetiségi problémák — természetesen osztályellentétektől mentesen — a szocializmus idején is fennállnak. Ezeket a nemzetiségi kapcsolatokat tudatosan, tudományosan kell irányítanunk. És az irányításhoz az általános előírások vagy alaptörvények (pl. alkotmány) egymagukban nem elegendők. És itt megállapítjuk, hogy a kétnyelvűség elvének kérdésében (de sok más kérdésben is) gyakran inkább de jure kérdésről van szó (s nem arról — mint ahogyan Turczel elvtárs gondolja — hogy e kérdésben megoldáshoz jutottunk).

A múltban nálunk megnyilvánult a jog, a jogi normák, előírások stb. lebecsülése. A kétnyelvűség elvéről szóló határozat 1952. VII. 1-én jelent meg, mint a Megbízottak Testülete titkos ülésének szigorúan titkos határozata. Becikkelyezése, kidolgozása, új viszonyainkhoz való alkalmazása, továbbfejlesztése és nyilvánosságra hozatala azonban a mai napig nem történt meg. Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy 1960 után, amikor a demokratikus centralizmus értelmében vett központi irányítás (amely a nemzetiségi kapcsolatokban — és nemcsak ezekben — feltétlenül szükséges) meggyengült, Szlovákia déli járásainak vezetői a kétnyelvűség elvét elkezdték „saját szájízük szerint" magyarázni és minden járásban más és más módon érvényesíteni (vagy egyáltalán be sem tartották). E kérdésekről szóló helyes párthatározatok (1959-ben és 1961-ben születtek), ezek azonban nem öltötték fel a megfelelő állami normák és rendeletek köntösét úgy, ahogy azt szokásos, és például megvalósításukat az SZNT nem ellenőrzi kellően. Bizonyos vagyok abban, hogy Turczel elvtársnak sem volt módjában az MT 1952. VII. 1-i határozatát tanulmányozni és ezt a határozatot sok járási vezető sem ismeri. Ezért — de nemcsak ezért — nem is tudják kellően végrehajtani.

Mindezeket a kérdéseket a párt mint olyan szervezet, amely összhangba hozza dolgozóink érdekeit, a nemzetiségi érdekeket is szemmel tartja és a Szlovák Nemzeti Tanáccsal, a Nemzeti Bizottságokkal karöltve pozitívan megoldja. Csak természetes, hogy itt nemcsak a rendeletekről és azok betartásáról van szó, hanem a dolgozók