Irodalmi Szemle, 1965

1965/5 - Kassák Lajos: Emlékezés a szülőföldre

olyan pompás, mint ahogyan emlékeztem rá, belseje néhány lépcsővel mélyebben feküdt az utcai szintnél, tornya nem ért az égig, s a harangjai úgy szóltak, mint a harangok általában szólni szoktak. Aztán megint sokáig nem voltam vendége igazi otthonomnak.

Először Győrbe kerültem a Waggon-gyárba, aztán Budapesen kötöttem ki az élet sűrűjében, füstben, zajban és nyomasztó kenyérgondok között. Bekapcsolódtam a munkásmozgalomba, s én, aki gyerekkoromban legszívesebben messzire elkerültem az iskolát, olvasni, tanulni, majd írni kezdtem. Testben elszakadtam szülővárosomtól, de irodalmi lírámat mindmáig a több mint fél évszázad előtti életforma táplálja. A szocialista eszmevilág akkor még csak a világot járt néhány mesterembersegédet érintette meg, de volt katolikus legényegylet, ahol valami kultúrafélét csöpögtettek bele a fiatalságba, volt dalárda, és voltak műkedvelő előadások. Nem voltam tagja az egyesületnek, de mint vendég játszottam rendezvényeikben, „A sárga csikó“-ban és „A piros bugyel- láris“-ban, és statisztáltam az Arany Oroszlán szálloda nagytermében, ahova a vándorszínészek látogattak el időnként. Érsekújvárban láttam először mozgóképet, szájtátva bámultuk a vásznon megjelent gyatra árnyalakokat, és hallgattuk a cukrosládán álló embert, aki a cselekmény minden mozzanatát hangos szóval megmagyarázta. Ez a műintézmény a vásártéren ütött tanyát, és ha befejeződött az előadás, a téren megkezdődött az alvég és a felvég késekkel és botokkal felfegyverzett legényeinek primitív osztályharca, mivel egyik csoportban a paraszt, másik csoportban a mesterlegények vadultak neki egészen a vérontásnak. Mi, jámborabb lelkek, még egészen fiatalok, távolról néztük a csetepatét, és drukkoltunk úgy, mint most a futballmeccsek látogatói drukkolnak kedvenc csapatuknak.

Jaj, csak ne feledkezzem meg Érsekújvár világraszóló produkciójáról! Minden alkalommal a város egyik cigánybandája a Himnusszal fogadta a beérkező gyorsvonatot, és a Rákóczi-indulóval búcsúztatta. Ez a muzsikaszó lett Érsekújvár nemzetközi híressége. És valóban, volt ebben valami félszegül naiv nagyszerűség. Valahányszor kóborlásaimból hazavetődtem, mindannyiszor meghatódtam, és büszke voltam, rá, hogy ebben a városban születtem. Aztán eljött az ideje annak is, hogy mint neves író látogattam haza. Szorongó érzések voltak bennem, vajon hogyan fogadnak majd, elfelejtették-e gyarló csínytevéseimet, és érte- sültek-e már-már jelentőssé vált írói munkásságomról? Szívesen fogadtak, s már nem mint a vándorszínész statisztája, hanem mint a város egyik érdemes szülöttje jelentem meg a közönség előtt. Megjelent a város elitje, és megjelent a nép, amely között felnőttem. Ekkor már komoly szervezett munkásokkal is találkoztam, akiktől jólesett tájékozódnom, és szívesen vitáztam velük.

Aztán megint fordult a világ kereke, és a csehszlovákiai magyar fiatalsággal hozott össze a sorsom. Ez a Sarlós fiatalság már kultúrált és nagyigényű volt. Egyenlő alapon álltunk, és egy cél felé törekedtünk. Sose fogom elfelejteni, hogy egy hűvös őszi este a kávéház terraszán ültünk együtt, és a szürrealizmusról vitatkoztunk.

No és a mai napokról is valamit! Elég gyakran látogatnak meg csehszlovákiai művészek és műkritikusok, művészetem elismerése jeléül két csehszlovákiai kiállításon vettem részt képeimmel, és 1963-ban jelent meg cseh nyelven Egy ember élete című önéletrajzi regényem Magda Reinerová fordításában. Ezúton is köszönetét mondok neki szép fáradozásáért, és üdvözletemet küldöm cseh, szlovák és magyar barátaimnak.