Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

— Tudod-e, Linda, hogy Kínában mi a legsúlyosabb sértés?

— Nem vagyok kiváncsi. Bűzlenek. Mind sárgák. Brr.

— Krizantém vagy, egy hervadt levéllel.

— Ezt mondják a kínaiak?

— Igen. A sárgák.

— Szép ez a mondás, Péter.

— Micsoda?

— Hogy szépen mondják. Mondd, csinosak a kínai nők?

— A kínai nők olyan szépek, hogy láttukra eláll az ember lélegzete.

— És az igazán sértés, az az egylevelű krizantém ?

— Halálos sértés, Linda.

— És mondd, aludtál kínai nővel, olyannal, akinek láttán eláll az ember lélegzete?

— Nem. Nem aludtam.

— Miért?

— Nem tudom. Nem lehetett. Fehérekkel nem alhatnak.

— Egyáltalán nem lehetett?

— Egyáltalán.

— De a barátaid, akik veled voltak, aludtak?

— Azt neon tudom. Azt mondták, aludtak.

— És te nem mondtál ilyesmit?

— Nem. Mikor a barátaim ilyesmiről beszélnek, s elég gyakran' beszélnek, én olyan esetekről beszélek, mikor nem aludtam.

— Rólam is azt akarod elmondani, hogy nem aludtál velem?

— Rólad nem akarok semmit se mondani.

— Miért? Nem érem tmeg?

— Nem. Nem azért. Nem szívesen beszélek jó ismerőseimről és a barátaimról.

— Elvből?

— Dehogyis. Csak úgy. Minek beszéljek?

— És sose beszéled, hogy mégis aludtál valakivel.

— Néha igen.

— És elhiszik.

— Mikor-hogyan.

— Már fáradt vagy, talán lefeküdnél?

— Igen. Reggel hosszú út áll előttem.

— Én is aludni akarok, Péter.

— Szép álmokat, Linda.

— Szép álmokat, Péter.

A reggelinél megint találkoztunk. Friss volt, mintha harmatban mosdott volna.

—■ Jól aludtál?

— Jól. Én mindig jól alszom. És te?

— És hol az ölebed?

— Alszik még, de én éhes voltam.

— A legjobbakat, Linda.

— A legjobbakat, Péter.

Az én R 8-arn az okkersárga Jaguár mellett állt. Bemelegítettem a motort, hátráltam, aztán ráhajtottam az Autobahnra, beálltam a

Rogerra gondoltam. Épp az a furcsa, hogy rá gondoltam, hogy egyáltalán gondoltam valamire, az Autdbahn felfalja az ember egész lényét, tudatát, nem marad ideje az emlékekre, visszapillantásokra. Városok mellett suhantam el, nagy városok, hatalmas városok mellett, tábla-városok, absztrakt városok mellett, ez itt Köln Süd és Köln Őst, reggel volt és délelőtt; éjszaka alighanem világos fölöttünk az ég’oolt, a fények az eget is áttörik, de most semmit se látni, egyetlen várost sem, csak a táblát látni: Köln Süd, Köln Mitte, Köln Deutz, aztán egy újabb tábla-város: Mülheim, majd Leverkusen, és Düsseldorf Süd és Düsseldorf Nord, és újra absztrakt városok következtek, tábla-városok, kék táblák, nagybetűs feliratok. Rogerrel akkor nagyon összevesztünk, reggel visszatért Párizsból, és folyton az járt az eszéfben, hogy mit művelhettünk éjszaka. Ideges volt, kötekedő hangulat szállta meg, egy pillanatra oly furcsa gyanakvással bámult rám, s akkor azt mondta, hogy Linda valahogy magánkívül van, egészen megváltozott, s én lemarháztam, akkor a dolgozószobájába húzódott és ebédre sem jött le, mikor végre rátaláltunk, részeg volt, akár a disznó, aztán elaludt, és nem bírtuk sehogy felkelteni. Linda csak mosolygott, ez valóban Rogerre vall, este sikerült végre beültetni az autóba, megivott egy egész üveg pálinkát, a kocsiban mindjárt elaludt, én gunyoros megjegyzéseket tettem a Citroenre, de Linda felajánlotta, próbáljam ki, milyen kitűnő kocsi, Párizsig én ültem a volánnál, csakhogy ott vezetni nem olyan egyszerű dolog, mint a német műúton. A műúton, ezt már megértettem, mindig rend uralkodik, a párizsi Route-n minden pillanatban életveszedelam fenyeget; vasárnap volt, a zsúfolt úttest szélén, a parkoló sávon valami angol álldogált, csak állt; és nyugodtan nézte a sose szűnő forgatagot, alighanem elromlott valami a kocsija motorjában, bár a kocsi Rolls Royoe volt, s ennek az a híre, hogy soha semmi se romolhat el benne; angol rendszáma volt, bár a vezetőről anélkül is meg lehetett állapítani, hogy angol. Körötte ott robogott a párizsi kirándulóik áradata. Egy héttel azelőtt Cham- pagne-ban jártam, tulajdonképpen Champagne és Burgundia határán, gazdag táj, kihalt fal4.

jobb oldalt suhanó kocsisorba, a sebességet száztízre hajtottam. Rogerra gondoltam. Alighanem boldogtalan. Ki tudja, talán nincs is miért boldogtalannak lennie. Csakhogy épp ez a képtelenség az egészben, hogy talán mégis oka van a boldogtalanságra.