Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)
aűtó előttem, ezernyi autó mögöttem, ezernyi autó az ellenirányú vonalon, ezernyi sors, ezernyi ember, senkit nem ismerek közülük, és senkinek nincs tudomása létezésemről, rohannak, valahová ezer irányban, a műúton, és a többi úton, az úttestet áthidaló viaduktokon is, amelyekből éjszaka csak alsó részük látszik, azok is tele vannak felvillanó fényekkel; mindez /hová rohan, hová siet, hová utaznak, s minek? Most először éreztem a sose sejtett magány gyönyörét. Egyedül vagyok, egymagam a német Autobahnon, senki nem tudja, ki vagyok, mi vagyok, ez senkit nem is érdekel, egyedül vagyok a suhanó autóban, beleveszek a rohanó kocsik sokaságálba, elkeveredtem az ezernyi Opel, Fiat, Mercedes, Volkswagen között, ki tudja hányféle jelzésű kocsik sokasága között. Szeretem az autó rohanását, otthon is rendszerint magam utazom, mindig előzök, szeretek előzni, de otthon ez mégis más, megelőzök egy bratislavai kocsit, vagy ő előz meg engem, vagy találkozom egy bratislavai kocsival ... mindegyiknek meg van a maga száma, jelzése, de itt nem ismerem ki magamat bennük, szinte elképzelhetetlen véletlen volna, ha most valamelyikben, éppen ebben a pillanatban és ezen az úton, aíhol száztíz kilométeres sebességgel rohanok, egy ismerősömet fedezném fel, szinte képtelenség volna. Csak az éjszaka létezik most, s a szaggatott fehér vonal, mely kettéválasztja az úttestet. Az úttest fehérre mázolt jobb széle is létezik, meg a parkoló sáv. Mindez van, léteznek az útjelző, fényt visszaverő prizmaüvegek. Előttem a vörös stopláimpák, mögöttem a fényszórók hatalmas szemei, elől felvillannak a szembe jövő kocsik fényszórói. Van ebben a rohanásban valami megnyugtató, eltölt a gyorsaság öröme, a teljes magány érzete. Bekapcsoltam a rádiót, valami dzsezt fogtam, nem tudom milyen állomást, meg se néztem, Lehet, hogy valamelyik hazai adó volt, de valóban nem érdekelt, a zene 'betöltötte a kocsi belsejét, úgy éreztem, hogy minden, amit játszanak, hozzá igazodik rohanásom sebességéhez és ritmusához, hogy az az adóállomás csak nekem sugároz, csak inekem, s lehetséges, hogy ■valóban csak nekem sugározták ezt a zenét. Aztán egy tábla következik: Frankfurt Kreutz 20 km, s engem Frankfurton egy szállodai szoba vár; aztán egy letérő következett — Autobahn Kassel 200 méter — később egy másik letérő: Autobahn Köln 165 kilométer, s a szaggatott, fehér vonal Frankfurt felé szökött, a város fényei már messziről felém sikoltotta'k, s én az utolsó pillanatban elforgattam a kormánykereket a Köln felé vezető műútra, nem tudom miért, talán azért. mert megrészegített ez a rohanás, s nem akartam, hogy már most véget érjen. Megálltam az ADAC mellett, nem más ez, csak tájékoztató szolgálat a kocsivezetőik számára, felhívtam Kürtőt és közöltem vele, hogy csak később érkezem, talán két, három nappal később, nem akartam látni egyetlen ismerőst, nem akaródzott valamiféle ügyeket intézni, nem akartam megállni, valami hívott, űzött egyre tovább az Autoibahnon végig, egyedül akartam maradni ezzel az új, felkavaró élménnyel, amit Autobahn-nak neveznek, az ördögbe is, anyanyelvemnek még elnevezése sincs erre az újféle közlekedési érre, a műút elnevezés nem fedi pontosan a szó értelmét. Tovább akartam menni, és tovább mentem( mikor először csukódott le a szemem az álmosságtól, csak akkor szóltam magamban: most már elég, ez néhány kilométerrel egy nagy motel előtt történt, egy nagy Raststätte előtt, néhány kilométerrel Köln am Rhein közelében letértem az úttestről, feltöltöttem a benzintartályt, aztán elszállásoltam magamat. Volt szobájuk. A zuhany alá álltam, utána lementem vacsorázni. Az éttermet ugyan bezárták már, de volt ott egy kis bár, ahol meleg ételeket is felszolgáltak, leültem egy sarokba, rajnai lazacra volt étvágyam, a szomszéd asztalnál ketten üldögéltek, valami ifjonc meg egy nő, a nő valahogy ismerősnek látszott, de sehogy se jutott eszembe, honnan ismertem, talán csak ismerősömre emlékeztető típus, gyakran tévedek, de most aligha tévedek, mert ő is rám meresztette a szemét, előbb csak csodálkozva, aztán meglepetve, aztán zavartan, aztán mosolyogva, aztán elszántan, aztán amerikai ízű francia nyelven, ami szerint bárhol a világon megismerném — így szólt: — „Nem tévedsz, én vagyok, Péter“. Linda volt. 3. Nem szólított fel, hogy üljek át asztalához, én meg nem tudtam mit tegyek, és mit szóljak, visszatérni az asztalhoz nevetséges lett volna, s még nevetségesebbnek tűnt számomra, hogy itt álljak meg szótlanul, mint a rossz lelkiismcret, mint a bíró, mert ami most történt vele, félreérthetetineül olyan helyzetre vallott, mikor nem szabad semmit kérdezni. Ő meg képtelen volt segíteni nekem, sok mindem játszódhatott le benne, a hallgatás már túl sokáig tartott, nem térhettem vissza szó nélkül asztalomhoz, s valamiről meg akartam győződni, valami nagyon fontos, vagy egyáltalán nem is fontos tényről. — A te Jaguárod az odakünn, Linda? Semmivel se hoztam volna ki úgy a sodrából.
