Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Marian Váross: Ján Želibský két festménysorozata
Marian Váross figyelő Ján Želibský két festménysorozata Ján Želibský festőművészt (szül. 1907) rendszerint és joggal soroljuk az 1910 táján születettek nemzedékébe. Ez azon szlovák képzőművészek aránylag nagyszámú csoportja, akik művészileg tanulmányaik alatt a harmincas évek prágai kultúrkőrnyezetében fejlődtek, s így közvetlenül érték őket a nagy gazdasági válság és a fasizmus elharapózó veszélyének benyomásai, ugyanakkor azonban ama haladó erők és nézetek megszilárdulásának légkörében is éltek, amelyeknek döntő szerep jutott a második világháború idején. Ezekhez a társadalmi-politikai tényezőkhöz járult még az egykorú prágai művészvilág általános orientációja is. Amellett, hogy érzékeny és állandó kapcsolatban állt az európai képzőművészeti törekvésekkel, egyre inkább tudatosította ez a művészvilág azt is, hogy a művészetnek ki kell vennie részét a társadalmi küzdelemből. Ennek tudható be, hogy az egykorú csehszlovák művészi avantgarde olyan művészetet teremtett, amelyet találóan harcos művészetnek szoktak nevezni. Ján Želibský elsajátította és belsőleg átélte ezt a hagyományt. Társaival való baráti és alkotó kapcsolataiban — különösen pedig Cyprian Majerníkkal, a kiváló művésszel (1909— 1945) való kapcsolatában, aki a fiatal prágai szlovákok vezető alakja volt, már művészi útja kezdetén tudatosította a maga festői hitvallásának lényegét: célja az volt, hogy szintetizáló módon, a modern művészet szellemében, életből fakadó művészetet teremtsen. Želibský művei nálunk a legismertebbek közé tartoznak egyrészt azért, mert alkotójuk gyakorta szerepel kiállításokon, másrészt mert alkotásairól két monográfiái publikáció jelent meg (Karol Vaculík könyve 1950-ben és Vojtech Volavka albuma 1961-ben). E művek megfelelnek Želibský fontos helyzetének képző- művészeti életünkben: a felszabadulás után a Prágai Képzőművészeti Főiskola prorektora lett, 1952-ben pedig a Bratislavai Képzőművészeti Főiskola rektora, ahol mindmáig az egyik szakosztály vezetője. Az iskola mellett rendszeresen funkciókat vállal a Képzőművészek Szövetségében, valamint egyéb társadalmi szervezetekben, amint az természetes is olyan képzőművész esetében, akinek számára a tárŽelibský alkotásai az utóbbi években két tematikus ciklus köré összpontosultak — „Az illegális sajtó terjesztése“ (1961—1962) és a „Felkelés“ (1963—1964). Ezekkel a művész megoldott a maga számára néhány égető kérdést, s ezenkívül komoly véleményt nyilvánított képzőművészetünk mai általános helyzetéről is. Ahhoz, hogy eljussunk a kérdés magváig, amelyet Želibský ezekben a ciklusokban feltett, röviden vissza kell térnünk a negyvenes évek korába, a felszabadulást követő idők légkörébe. Ján Želibský, akit a háborús események akarata ellenére elszakítottak Szlovákiától, egész addigi munkájával városi zsánerű problematikával foglalkozott, amelybe belevetítette emberi és polgári problémáit, s ezen a téren igyekezett elmélyíteni képzőművészeti nyelvét is. Jobbára kisebb formátumú figurális kompozícióiban finom melankólia aláfestette lírikusságát mértéktartó fény-akcentusokkal átszőtt sötét bársonyos színek gazdag skálájával fejezte ki. Észrevehető rajtuk a posztimpresszionista festészet vívmányainak céltudatos felhasználása, a szín kifejezésbeli és költői értékének felismerése, a kompozíciós ritmus és a sziluett iránti érzék, a kubista téralkotáson való okultság (természetesen a kubista kifejezésmód átvétele nélkül). Ezenkívül azonban szerepelnek még itt világnézeti problémák és Indítékok is, főként a mindig visszatérő szociális és általában társadalmi kérdés, mivel éppen ez volt a múltban és ez ma is Želibský, a proletárgyerek számára a legélményteljesebb és szüntelenül időszerű. Figurális kompozíciói nem csupán „fajlagosan“ tartoznak e festészeti diszciplínához, hanem főképp eszmeileg és érzelmileg: Želibský olyan emberként foglalkozik a figurális kompozícióval, mint aki állandóan elmélkedik az emberi kapcsolatokon, az emberi és egzisztenciális helyzeteken, s ezt a vonzó motívu1. 2. sadalmi élettel való kapcsolat nem csupán polgárilag, de művészileg is elengedhetetlenül szükséges. Ezerkilencszázhatvanháromban az érdemes művész címmel tüntették ki.
