Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Béládi Miklós: Illyés Gyula köszöntése

onnan ered. Ozora végigkíséri életét. Vele nem a stilizáló, megszépítő vallomás íratta, hogy „író e földből és bennem, e föld hajdani látványából“. Ozorából mérték lett, mindennek viszonyítási pontja, ahonnan az élet és az irodalom minden dolga — történelem és nemzet, Európa és modern művészet áttekinthető, de föl is becsülhető. Ha tetszik, az már vérlázító következetesség, ahogyan Ozorára hivatkozik s például a legmodernebb művészetről is úgy értekezik, hogy közben vet egy-egy pillantást a hazaiakra is. De tudjuk, hogy ez a konokság

— a szülőhelynek és tágabban a nemzetinek szemmel tartása — egyik fő erénye. A mi irodalmunk sokáig szenvedte — és szenvedi ma is — a hazaiság és európaiság hasadását. Illyés mintha nem ismerte volna még hírből sem ezt az életműveket torzóvá csonkító adottságot. Megírta a faluvizsgáló irodalom klasszikus művét s utána kiadta a francia irodaiam kincsesházát; a legmagyarabb költőről értekezett, de épp oly biztonsággal vállalkozhatott Éluard értelmezésére; Moliére- ről vagy Racineről ugyanazzal a magától értetődő természetességgel beszélt, mint Teleki Lászlóról.

A fogalmakat az idő elkaptatja, sokértelművé lazítja vagy értelmét visszájára fordíthatja. Az „európai magyarság“ megjelölést is sokféle fogalmazásban ismerjük. Most még is ki kell mondani. A forradalmiság után rögtön ez a másik, amit Illyés vívmányként adott át a magyar irodaiamnak és gondolkodásnak. És talán ez a legtöbb, amit írótól várhatunk. Ady után épp úgy időszerű kívánalom volt megtalálni a hazai gondok és az európai mérték összhangját, amint ma is e kilátópont felé törekszik a most tájékozódó „középnemzedék“. Mostanában írta le, hogy „Ozora, tudnivaló, Rómával téljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik“. Irónia is . rezeg a mondatban, de igazságtartalma sem vitatható. Illyés Ozorája egybeépült a világgal. S ha meggondoljuk, hogy a többi közt épp a népi írókat is hányszor vitte tévútra a rosszul értelmezett nemzeti gondolat — megértjük, hogy e századi magyar író legnehezebb próbája az volt, hogy tud-e nemcsak itthon, de a tágabb világban is boldog otthoniassággal forgolódni? Ez a magatartás, mely Ozorát és Párizst egyszerre tudja és akarja képviselni, csak akkor működtethet emelkedő pályát, ha a jellegmegőrzés és megújítás váltakozó ritmusából táplálkozik. Ellentétet lássunk tehát abban, hogy megalkotta az „új fogalmú hazaŕiságot“ példázó drámaciklusát, s ma meg a képzeteket szabadon lebegtető franciás metszetű prózaverseket ír? Ellentétet lássunk a megértésben, mely régit, magyaros veretűt és mait, modernet kíván új egységbe foglalnia? Ellentétet lássunk a hang, a stílus sok árnyalatában s hogy verseiről szólva Arany, Babits és Szaibó Lőrinc nevét is említhetjük, de Eluardét és Superviellét is ? Ne ellentétet, hanem az értékek elhódításának több évtizedes munkáját! Vagyis nem időszerűtlen a nemzeti költő hivatása és a nemzetinek akkor van értelme, ha az emberivel találkozik és párban jár vele.

Ez a beszámolóm nem nyújt lehetőséget a részletek, egyes művek számba vételére. Még a fontosabb vonásokat is csak elhanyagoltan idézheti fel. írásom igénye azon nem terjedhet túl, hogy egy-két igaznak vélt gondolatot elismételjen. Egy dologra azonban még figyelmeztetnie illik. Illyés műve nem úgy irodalom, ahogyan a különböző típusú olvasmányokat annak nevezzük. Semmi köze nincs az úgynevezett olvasmány-irodalomhoz, — természetes, hogy a leg divatosabban modemekhez sem, még Veres Péter szigorú mértékével ítélve sem. Annak idején Halász Gábor írta, hogy versei néha a prózához közelítenek. Halász Gábor megfigyelését könnyű volna még kiegészíteni. Gondolati erő, elemző hajlam, mely a konkrét látványt növeszti egyetemessé, költészetének tárgyiassága és intellektuális beágyazottsága a magyar gondolati lírában is új színt jelent. Versei nem tűrik a pompázatosságot, nélkülöznek minden úgynevezett költői dekoratívitást és a zeneiséget, dallambőséget sem ismerik. Prózája sem az epikai életbőséget árasztja, nem kapcsol hozzá az étet közvetlen, meleg áramaihoz. Nem azzal nyűgöz le, hogy alakok sokaságát teremti, akik épp úgy alávethetők mindenféle vizsgálatnak, mint az élő ember. Vagyis prózája is szabálytalan, hiszen nem követi a példaadó mester eljárását. Tűnődtek is azon már sokan, hogy melyik az igazi területe: a líra vagy a próza, hiszen az is