Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)

Egri Viktor

kegyeiíen évek

Naplórészlet

November 10.

Ismét túlestünk egy nehéz napon. Talán a legnehezebben azóta, hogy el kellett hagyni otthonunkat.

Egész nyáron át valami megmagyarázhatatlan hit élt 'bennem, hogy ez a világ nem tarthat tovább, hamarosan kártyavárként összeomlik és a tömény, barbár sötétség helyét végre emberi fény váltja fel. Ma tudom, hogy semmiféle józan érvvel nem indokolható bizakodás volt ez, vagy inkább önámítás, menekülés- az élet durva kényszere elöl, mert az ember nem élhet éveken át örökös kétségek és félelmek közt, szabadulni akar a szorongattatásOktól és a gondolattól, hogy egy tűzhányó peremén botorkál, elég egy rossz mozdulat és zuhan a mélybe, a megsemmisülésbe.

Azt hiszem, Mária sakkal tisztábban látta a helyzetünket; ő egy pillanatig sem hitte, hogy a töredező német háborús gépezetnek ezer apró és nagy hóhérja a vég előtt józan belátásra tér és abbahagyja az üldözést. A higgadtsága mentett meg, mert én a hiszékenységemmel Pozsonyban maradtam volna, vakon és ostobán belerohianva a markukba. Olyan voltam, mintha az agyamból kivájták volna a józan meggondolás sejtjeit, és úgy akartam ledobni magamról a félelmem nyűgét, hogy egyszerűen nem vettem tudomásul: ordasok közt élek.

De hadd mondjam el sorjában, mi történt velünk tegnap.

Mint minden hajnalban, az ébredés ezúttal is visszahozta az előző napok gondjait, és csak reggeli után, mikor a hegyéket lócsiszárként járó V. mérnök néhány percre beállított hozzánk, hogy sebtiben elmondja, mit jelentett Moszkva és London éjszaka, engedett fel nyomott kedvem. A kedvező hadihelyzetnél fontosabb volt megtudni, mit hozhat a nap, elmúlik-e zavartalanul, veszedelmek nélkül; tegnap semmi jel nem mutatta, hogy a Jávor-hegyet és környékét átfésülik, alighanem tűrhető tlesz ez a nap is.

Éjszaka havas eső esett, az ég borús volt, az utak ázottak és sárosaik. Ilyen dagasztható sárban elmaradnak a járőrök, nem kapaszkodnak fel a dombokra; melegedés ürügyén valahol lent egy kocsmában sört és kisüstön főtt szilva- pálinkát nyakainak, s őrt állítva az ajtó elé, szidják az úristent, az időt, a kötélre érett partizánbandákat — nagynéha a háborút is — és bele-belekötnek a féldeciért, kis sörért beoldalgó kopanyicsárokfoa. Ezek a sok földet bejárt, kopott kucsmájú vének kicsit konyítanak a német szóhoz, mégis úgy tesznek, mintha egy kukkot sem értenének; könnyező, véres szemükkel csak bámulnak, hunyorgatnak, nagyokat hallgatnak, olykor hümmögnek, a sok sértést eleresztik a fülük mellett, és a vadonatúj mundérba bújtatott, pelyhes állú fiatalok — tizennyolc esztendős suhanc a java — nem is sejtik, hogyan fülelnek, lesik a híreket. Fecsegés közben az egyik is, a másik is elejt egy szót, amit felkapnak, agyukba vésnek, ezért tűrik el a legvadabb sértéseket, ezért kockáztatnak egy rúgást meg pofont is — és este, a sötétben tovább szállnak, szárnyat kapnak a hírek, s eljutnak oda, ahol tudni kell, mit forralnak, terveznek ellenünk.

Ha mi így elüldögélünk a pohár mellett, elég egy dalos kedvű nótafa, virágillatú, ízes régi népdalok ismerője, hogy a többi is fújja, fújja rendületlenül mert csak így dudolgatva mulatság a mulatság. Nem nagy baj, csak szépséghiba, ha ilyenkor óhatatlanul a szép dal keveredik valami éppen divatos slágerral, de ezeknek a bazinti és modorú borvidékről meg távolabbról, a Szepességből verbu-