Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
kig, hónapokig visszajárt képzeletünkbe ez a látvány. Azt hiszem, akkor merengtem ©1 azon először, hogy az élet rövid és halállal végződik. De ha már élünk, ügy rendezzük, hogy érdemesek legyünk az életre. Mert hiszen mit is ér az olyan ember, aki begubózik önző érdekeibe és semmi szépet nem hagy maga után ? így kimúlni a világból, így értelmetlenül, így elhagyottan, gumikesztyűs hullaszállítók és késsel kíváncsiskodó orvosok kénye-kedvére hagyva — ez szörnyű lehet. Akinek a tetemét szerető emberek veszik körül, azt a bonckés sem érinti olyan hidegen ... Tél volt, a hó keményre taposott és csúszós. Moziból jövet hazafelé igyekeztem. Egyszer csak azt látom, hogy három vörös szalagos fegyveres katona — egyikük tiszt — egy fegyvertelen katonával huzakodik. Utánuk léptem. A katona vagy tíz lépésenként újra és újra megpróbálta kitépni magát. A fegyvereseik azonban mindig leszorították s közben karját, is meg-meg- osavairták. Már úgy látszott, beletörődik sorsába... De nem! Hirtelen a járdára vetette magát, így akart szabadulni. De így sem sikerült. Utána nyúltak s most még inkább erőszakoskodott. Erre már arcul ütötték. Nagy csattanás, s a katona kopasz fejéről lerepült a sapka. A pofon végérvényesen megtörte. Sírni kezdett. Vörös arcán nagy meleg könnyek folytak végig. Felkelt s most már hagyta, hogy kísérjék. Hosszan néztem utánuk... Emlékszem, kissé idegenkedve fogadtam el a bizonyítékot, hogy a férfiak is sírnak ... És a szokatlan kellemetlen látványok, melyek eddig gyenmefcszemem elől — még a háború alatt is — rejtve maradtak, most felmerültek s megsokszorozódtak. Mindezt „vállalkozó“ szellememnek, kíváncsiságomnak köszönhettem. Nagy kedvem leltem a csavargásban. Széliében, hosszában bebarangoltam a várost. Furcsa tünemény lehettem: harisnyában, rövid- nadrágban ... Anyám télen sem hordatott valam hosszú nadrágot, nem való az úrifiúnak. Az orosz gyerekek: dlinanogij fut- baliszt-nak csúfoltak. (Hosszúlábú futballista.) Egy időben ugyanis keresztben csíkos fehérzöld harisnyát hordtam. No de a lovakról akarok szólni: többször láttam elesett lovakat a csúszás, havas utcán. Ahogy később megtudtam, nyári vasalásuk okozta elesésüket. Voltak kocsisok — többnyire katonák — aMk ostorsuhintásokkal akarták lábra bírni a tehetetlen lovakat. Verték a szerencsétlen állatot, hátba, nyakba, szem közé, míg a körül állók megsokalltäk és a ló pártját fogták. Más kocsisok viszont tehetetlenül futkároztak a ló körül, pokrócot igyekeztek alányomni, simogatták, becézgették, de eredménytelenül. Pedig a ló újra és újra rászánta magát: nekirugaszkodott, erőlködve, esetlenül kapálózott, de a nyári vasalással lehetetlen volt feltápászkodnia. Minduntalan elcsúszott, aztán mintegy reményt vesztve — fekve maradt. Fáradt, szomorú szemük volt a lovaknak; nemigen törődtek a bámészkodókkal. Csak nagy ritkán vetettek rájuk egy-egy bágyadt pillantást. Ma sem tudom, mi lett a sorsuk. Úgy látszik, nem időztem mellettük soká, mert hisz egyet sem láttam talpra állni... Márpedig nem valószínű, hogy ottvesztek... ... Ezek az elesett lovak valamiben arra az orosz katonára hasonlítottak, aki a járdára vetette magát... Osztálytársaim között volt egy Vologya nevű orosz srác. Jellegzetes orosz-frufrút viselt. Milyen ez? Az egész fej kopasz, csak a homlok fölött éktelenkedik egy darabka sörény. Vologya rendkívül jól tanult. A „víziló“ kedvence volt. Vologya olvasás közben gyakran incselkedett a tanítónővel; úgy tett, mintha a könyvében nem követné az éppen fennhangon olvasott szöveget. Mikor a „viziló“ ezt észrevette, rászólt: Vologya, folytasd! És Vologya mindig folytatni tudta. Irigylésre és csodálatra méltó volt ez a teljesítmény a mi szemünkben. Szép, kerek arcú, mosolygós gyerek volt. Engem (kissé megvetett. A rajzkészségem előtt azonban „fejet hajtott“. Ő is — mint áltálában a jó tanulók, gyengén rajzolt. De a kitűnőt azért megkapta. Engem módfelett felháborított ez az igazságtalaniság. Egy napos tavaszi délelőtt ért hozzánk a hír, hogy Vologyát autó gázolta el. Rézsut laktak az iskolától, nem messze tőle s így tanítók, gyerekek, mind elmentünk megnézni ia ravatalt... Vologya feltárt koporsóban feküdt az asztalon, körülrakva virágokkal. Anyja vékony, rikácsoló hangon panaszkodott: — Vologykám, drága kisfiam ... Vology- kám... Látod, barátaid is mind eljöttek hozzád ... Vologyka! Kelj fel, Vologyka...! Mi lesz velem nélküled, kisfiam?!... Ne
