Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban

Mikor verekedni készültem — Lacira bíztam a táskámat. — Fogd meg a táskám! Gesztus volt ez a „fogd meg a táskám“ s némi fenyegetés rejlett benne. Visszaomlókszom egy verekedésre, ami szintén a jelzett gesztussal kezdődött. Egy osztálybeli kis zsarnokkal verekedtem meg. Ruszin gyerek volt. Középtermetű, falusia- san öltözött — vidékről járt be — s lát­szatra egyszerű v, tömeg gyerek“ volt. Mégis szolgai magatartást követelt az egész osztálytól. Sosem készültem kiütni a nyeregből az­zal a szándékkal, hogy én üljek helyébe...! De parancsolgatása feszélyezett — szemet szúrt nekem. Ő is hamarosan észrevette, hogy „elmé­letileg“ szemben állok vele, s ez, — mint rendesen provokálásra ösztökélte. Belém- belém kötött, noha nem is igen akart vere­kedni, egyszerűen csak tudtomra adta, hogy — ő az úr! Verekedésre elszánt ma­gatartásom kissé megingatta önbizalmát. Nem is csoda. Hisz megszokta, hogy eleve utat engednek neki. (Később többször volt dolgom ilyenekkel, és mindig észrevettem, hogy meglepi őket a gyűlölet, ami szemem­ben parázslik, az eltökéltség, ami átformál­ja arcvonásomat, s a bátorság, amihez honnét is jutottam én a hosszúra nyúlt, csenevész, esetlen, bamba legény.) Na de hadd mondjam már el: Valamin összeszólalkoztunk és öklével megfenyegetett. Tüstént szemembe lobbant a gyűlölet, elöntött a düh, s akkor dobtam oda Lacinak a táskát. Egymásnak estünk, ölre mentünk. Ha mód volt rá, én mindig birkózásra fordítottam a verekedést. Ez jobban ment nekem. Szorongattuk, döntögettük egy­mást. A srácok körülállták bennünket, s rajtam mulattak, amiért ilyen áldatlan, esztelen vállalkozásba kezdtem. Nem emlékszem, ki volt a vesztes ...! Ügy rémlik, egyikünk sem. Hosszú ve­rekedés után kimerültén hagytuk abba ... A srácok most már másképp néztek rám. Megnőtt a tekintélyem. És az igazi válto­zást csodálkozásuk mutatta: nem-igen ér­tették, hogy én, akit gyávának tartottak, mert kerülöm a verekedéseket — éppen ezzel az osztályszörnnyel álltam ki vere­kedni. Hisz ez az emberike még némi „hadi­sarcot“ vagy sápot is szedett egyesektől egy-egy alma vagy sütemény formájában, de még egy teljes tízórai erejéig is. Büszke voltam magamra! Már pusztán az is nagyszerű, hogy az ember — kiáll! Megverik-e vagy sem — más lapra tartozik... De nem hajt fejet... Csak azt nem értettem, miért nem csat­lakoztak hozzám, hisz én közös ellensé­günknek mentem neki... Jól emlékszem, a közöny gyermekkorom­ban is dühített. Ha bármi mód bajba ke­rültem, csak nagyritkán akadt ember, aki pártomat fogta. Bosszankodva néztem kö­rül — toporzékolni tudtam volna. Miért hallgatnak?! Miért állnak félre?! Soká eltartott, míg megértettem, hogy a kényelem, a jólét fontosabb az emberek­nek, mint az igazság, a becsület. Iskolából jövet ritkán mentem egyenest haza. Nagy vargabetűvel értem el a Vár­alja utcát. (Anyám ezt úgy fejezte ki: hogy nyakamba vettem a várost.) Egyszer, ahogy a görögkatolikus püs­pöki templomhoz közeledek, látom, hogy nagy tömeg tolong a bejáratnál. Persze oda kanyarodtam. A templom főbejáratánál hosszú-hosszú sor. Beálltam. Ha mind be­felé igyekeznek, nyilván valami érdekes lesz odabenn. Megtudtam, hogy az oltár előtt felravatalozott püspököt akarják látni az embereik. Néhány nagyorosz nénike is velünk tartott, akikbe még a cári világ ültette el a hitet. Bizarr módon vetették a keresztet, mindig megbámultam őket. Ügy látszott jottányit sem hagytak el az ősi ceremóniából: átszellemült arccal há­romszor vetették a keresztet s mindig úgy, hogy kezük majdnem a földet érte. Különösen az első a föld felé irányuló moz­dulatuk volt érdekes, ilyenkor úgy látszott, mintha vizet merítenének a tenyerükbe. Nyitott koporsóban feküdt a püspök. Igen parádésan volt felöltöztetve és sok-sok vi­rággal ikörülrakva. Akik a sorban közeledtek a koporsóhoz, azok nem időztek ott soká: megcsókolták a püspök hatalmas fénylő gyűrűjét és tovább álltak. Néhányan azon­ban ott vesztegeltek a tetem körül és sír- dogáltak. Ügy rémlik, a püspök nem volt nagyon öreg ... Sima, sápadt fizimiskáján pasz­tellszínű foltok kéklettek. Mikor rám került a sor, kissé visszahő­költem: — a halott kezét csókoljam? De nem volt időm töprengésre, így hát meg­csókoltam a gyűrűt.

Next

/
Thumbnails
Contents