Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
Mikor verekedni készültem — Lacira bíztam a táskámat. — Fogd meg a táskám! Gesztus volt ez a „fogd meg a táskám“ s némi fenyegetés rejlett benne. Visszaomlókszom egy verekedésre, ami szintén a jelzett gesztussal kezdődött. Egy osztálybeli kis zsarnokkal verekedtem meg. Ruszin gyerek volt. Középtermetű, falusia- san öltözött — vidékről járt be — s látszatra egyszerű v, tömeg gyerek“ volt. Mégis szolgai magatartást követelt az egész osztálytól. Sosem készültem kiütni a nyeregből azzal a szándékkal, hogy én üljek helyébe...! De parancsolgatása feszélyezett — szemet szúrt nekem. Ő is hamarosan észrevette, hogy „elméletileg“ szemben állok vele, s ez, — mint rendesen provokálásra ösztökélte. Belém- belém kötött, noha nem is igen akart verekedni, egyszerűen csak tudtomra adta, hogy — ő az úr! Verekedésre elszánt magatartásom kissé megingatta önbizalmát. Nem is csoda. Hisz megszokta, hogy eleve utat engednek neki. (Később többször volt dolgom ilyenekkel, és mindig észrevettem, hogy meglepi őket a gyűlölet, ami szememben parázslik, az eltökéltség, ami átformálja arcvonásomat, s a bátorság, amihez honnét is jutottam én a hosszúra nyúlt, csenevész, esetlen, bamba legény.) Na de hadd mondjam már el: Valamin összeszólalkoztunk és öklével megfenyegetett. Tüstént szemembe lobbant a gyűlölet, elöntött a düh, s akkor dobtam oda Lacinak a táskát. Egymásnak estünk, ölre mentünk. Ha mód volt rá, én mindig birkózásra fordítottam a verekedést. Ez jobban ment nekem. Szorongattuk, döntögettük egymást. A srácok körülállták bennünket, s rajtam mulattak, amiért ilyen áldatlan, esztelen vállalkozásba kezdtem. Nem emlékszem, ki volt a vesztes ...! Ügy rémlik, egyikünk sem. Hosszú verekedés után kimerültén hagytuk abba ... A srácok most már másképp néztek rám. Megnőtt a tekintélyem. És az igazi változást csodálkozásuk mutatta: nem-igen értették, hogy én, akit gyávának tartottak, mert kerülöm a verekedéseket — éppen ezzel az osztályszörnnyel álltam ki verekedni. Hisz ez az emberike még némi „hadisarcot“ vagy sápot is szedett egyesektől egy-egy alma vagy sütemény formájában, de még egy teljes tízórai erejéig is. Büszke voltam magamra! Már pusztán az is nagyszerű, hogy az ember — kiáll! Megverik-e vagy sem — más lapra tartozik... De nem hajt fejet... Csak azt nem értettem, miért nem csatlakoztak hozzám, hisz én közös ellenségünknek mentem neki... Jól emlékszem, a közöny gyermekkoromban is dühített. Ha bármi mód bajba kerültem, csak nagyritkán akadt ember, aki pártomat fogta. Bosszankodva néztem körül — toporzékolni tudtam volna. Miért hallgatnak?! Miért állnak félre?! Soká eltartott, míg megértettem, hogy a kényelem, a jólét fontosabb az embereknek, mint az igazság, a becsület. Iskolából jövet ritkán mentem egyenest haza. Nagy vargabetűvel értem el a Váralja utcát. (Anyám ezt úgy fejezte ki: hogy nyakamba vettem a várost.) Egyszer, ahogy a görögkatolikus püspöki templomhoz közeledek, látom, hogy nagy tömeg tolong a bejáratnál. Persze oda kanyarodtam. A templom főbejáratánál hosszú-hosszú sor. Beálltam. Ha mind befelé igyekeznek, nyilván valami érdekes lesz odabenn. Megtudtam, hogy az oltár előtt felravatalozott püspököt akarják látni az embereik. Néhány nagyorosz nénike is velünk tartott, akikbe még a cári világ ültette el a hitet. Bizarr módon vetették a keresztet, mindig megbámultam őket. Ügy látszott jottányit sem hagytak el az ősi ceremóniából: átszellemült arccal háromszor vetették a keresztet s mindig úgy, hogy kezük majdnem a földet érte. Különösen az első a föld felé irányuló mozdulatuk volt érdekes, ilyenkor úgy látszott, mintha vizet merítenének a tenyerükbe. Nyitott koporsóban feküdt a püspök. Igen parádésan volt felöltöztetve és sok-sok virággal ikörülrakva. Akik a sorban közeledtek a koporsóhoz, azok nem időztek ott soká: megcsókolták a püspök hatalmas fénylő gyűrűjét és tovább álltak. Néhányan azonban ott vesztegeltek a tetem körül és sír- dogáltak. Ügy rémlik, a püspök nem volt nagyon öreg ... Sima, sápadt fizimiskáján pasztellszínű foltok kéklettek. Mikor rám került a sor, kissé visszahőköltem: — a halott kezét csókoljam? De nem volt időm töprengésre, így hát megcsókoltam a gyűrűt.
