Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
Sződi Viktor ®« • "I 1 r rövid nadragban Esténként a tágas előszobában — amit nappalinak használtunk —, körülültük a nagy vaskályhát, s Kubinyi Sanyit hallgattuk, aki háborús élményeit mesélte. Szenvedélyes, szinte tehetséges mesélő volt; érzékeltette, kidomborította a történet arra érdemes részeit s nyilván sok-sok lódí- tással tarkította. Az oroszokról azt mondta, egyszerű, egyűgyű népség, de jó szívűek. Elmesélte, hogy amikor körülkerítették a századukat, mind megadták magukat, de ő még egyre lövöldözött az árokból. Egyszerosiak puskatussal hátbavág- ta egy orosz. De olyan derekasan, hogy a bordái majd beszakadtak. Eldobta a fegyvert, felemelte kezét s arra gondolt, most aztán fejbe lövik. De nem így történt. Végül is megbarátkoztak. Az orosz cigarettát sodort, de nem kínálta meg. Csak mikor elpanaszolta, hogy nincs mit szívnia — barátságosan hozzáfordult: — Hát miért nem szólsz? Itt van, szívjál csak, ameny- nyi jólesik. Kubinyi ontotta magából a történeteket, ám a többi igen elhomályosult emlékezetemben, — képtelen vagyok valamire valót kiragadni. A tejet és tejterméket rendszeresen hordta egy falusi asszony nagyanyámnak. Egyszer váratlanul nyitott be. Kubinyinak nem volt ideje elrejtőzni. Az asszony talán meg sem ismerte, hisz jónéhány éve látta utoljára; Kubinyi azonban ingerülten „rohanta le“: — Maga most meglátott... Meglátott...! De jól gondolja meg, mielőtt eljáratná a száját. Mert ha engem visznek, utána jön az egész falu! Ügy bizony! De nem vitték ...! Az asszonynak kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy Kubinyi Sanyival törődjön. Később tudtam meg, hogy anyámat gusztálgatta, nőre éhes élénk, fekete szemével. Meg is mondta neki: — Te Ibi! Én számítok rád!... Anyám azonban nevetve hárította el a tolakodást... Kubinyi Sanyi nem maradt nálunk sokáig. Erőre kapott, aztán nekivágott a határnak, hogy Magyarországon próbáljon szerencsét. Ungvár ... Most, hogy visszagondolok, képsorozatok vonulnak fel emlékezetemben: bőrpántos, fatalpú szandálban kopogok a járdán... A hóriborgas, mindig bo- rotásiarcú csontváz koldus magyar katonaruhában ott álldogál a fal tövénél... A kirakatokban Sztálin-Lenin képek piros bársonyba ágyazva... Egy kis túlzással úgy is mondhatnám, hogy Ung váron emigrációban éltem...! Elszakadtam szülőföldemtől, s egyúttal — hazámtól is. Mert akkor már — úgyahogy — fel tudtam mérni a haza jelentőségét. Nagy magyar őseink, akiket a nagykaposi iskolában állítottak elém, úgy éltek képzeletemben, mint valami istenek. Istenek, akiket követni kell. A magyar valóságtól azonban messze estem. • Ung vár on ekkor még nem volt magyar iskola. Később, mikor megnyílt, ugyancsak kimaradtam. Anyám azt mondta, mi már soha nem költözünk Magyarországra, merthogy apámat úgyis cs>ak tótnak nézték odaát. (Persze, szolgabírói múlttal amúgy sem volt tanácsos Magyarországra költözni.) Egy árvia szót sem tudtam ukránul s ukrán iskolába kerültem. Jó ideig tartott, míg érteni kezdtem a nyelvet, annyira azonban sosem vittem, hogy folyékonyan beszéljem is. Meg( aztán nem is igen figyeltem a tanítókat. Süketnéma voltam közöttük. Tökéletesen ki tudtam kapcsolódni. Csak három tantárgy érdekelt: az irodalom, a történelem, és mindenek fölött —
