Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Pavol Bunčák: Versek (Bábi Tibor és Veres János fordításai)
egyszerű szó a legszebb vers Szót szóhoz illesztek, napot a naphoz, könyvet a könyvhöz, évről évre a jövő Igazát építgetem. Ha egyszer elmúlok, s már te sem leszel, majd megtalálja, ki mit szeret. A nap lejárt. Mit hoz a holnap? Félve megremeg, lehull a falevél. Messziről jön az éj, betölt minden zugot. Gyermekek, anyák, húnyó életek igazával viselős. De én, a szellem kutatója, minden útra rálelek, felétek tartok, fiaim. Szót szóhoz illesztek, napot, a naphoz, téglát téglához. És mégsem én vagyok, csak egy magános, árva kéz, a napóra mutatója, csak árnyék, semmi más. Vitorlást hajt a szél, s a víz színére írja énekét. Fordította Bábi Tibor A vers felivel, ő déli pihenőd koronája, fájdalmad felett a gótikus ív, szerelmed baldachinos ágya, szálló felleg a csatakép felett, a szántó paraszt s az aratók felett, Bár minden imára kulcsolt kéz feledtetni tudná sokféle fájdalmainkat. Fordította Bábi Tibor Pavol Bunčák vágy Könyvet szeretnék írni, melyben egy szikrányi bölcsesség lenne. Könyv-óceán, hatalmas hegyek, bölcsesség forrása, engedd, hogy igyam, adj innom, csak a tudás tesz boldoggá. Itt fekszem, még élek, nem tudok dolgozni, nem tudok aludni, üres szavak kopognak az ablakon, tollak, madár nélkül, madarak, szárny nélkül. Eszembe jut a szerelem, sajog a szívem, nincs kit ölelnem. Vágyakról még hallani olykor. De a boldogságról nem beszél senki, csak elvétve villan egy mosoly. Fordította Veres János
