Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
— István — szólt közbe a lány —, te haragszol, hogy itt vagyok? — Nem! — Akkor jól van. Tudod, mi szeretjük egymást Lalival... Azzal is szerették egymást, akivel a múlt héten volt itt. Meg azzal is szeretni fogják egymást, aki a jövő héten fekszik az ágyába ... Vagy csak én vagyok hülye, hogy ilyen gondolataim támadnak? Visszacibáltam magamra a nadrágot, a kabátot felkaptam és kirohantam az utcára. Hajnalodat!. Egyenest a szerkesztőségbe mentem. Felvertem a portást, aki éktelenül káromkodott, szidta az istent, a rendszert, minden jő és rossz vezetőembert, de a sok név nem tévesztett meg. Pontosan tudtam, hogy a szitkok nekem szólnak. Meg se próbáltam csillapítani. Láttam én már dühösebb embereket is, alkik nem az istent s a rendszert szidták, hanem az orrom előtt verték az asztalt, mintha azt akarták volna bebizonyítani, hogy pályatévesztett zsonglőrök, szemfényvesztők, akik megtanítják ugrálni a tintatartót, s repülni a tollszárat, meg a vonalzót. Ilyen komoly edzés után a portás dühöngése még csak fel se borzolja az idegeimet. íróasztalomban találtam egy csomag cigarettát, leültem és füstöltem. Gondolkodtam, Hetente százkilométereket utazom vacak vonatokon, autóbuszon, személykocsin, s ha kell, gyalog járom az országot, mint egy kóbor szellem. Sorra veszem mindazt, ami utamba akad, osztályozom, rendszerezem és megírom a magam, vagy mások véleményét. Ha valakit megdicsérek, nagyszerű fiú vagyok, ha valakiről mást Írok, jönnek ia felháborodott hangú levelek: „Igen tisztelt Szerkesztő Elvtárs. . .“ így élek. Valami átok ez a nyugtalanság bennem. Talán csak a magam ámítására mondom így, hogy a valóságot eltakarjam. De milyen is az én valóságom? Egy albérleti szolba, ahol néha alszom, s amelyért minden hónapban százhuszonöt koronát fizetek, s ahonnan, mint most, dühömben elrohanok, mert nem bírok egy karhossznyira aludni a másik ágytól, amely recseg-ropog egész éjjel. Fél kilenc felé a titkárnő hívott. — Jöjjön, telefon. Fogtam egy darab papírt, ceruzát, s utána mentem. Növényápolási hírt közölt egy külső munkatárs. Cukorrépaegyelés, vegyszeres gyomirtás, műtrágyázás. Számokat diktált, monoton hangon, minden izgalom és ügyszeretet nélkül. Vagy tíz percig tartott az egész. Ezt még behozom a mai számba. Tízkor van a zárás. Volt még egy órám. Papírt húztam a gépbe, s kényelmesen pöttyögtetni kezdtem. Nem ment valami jól. Később átmentem a gépírónőhöz és gépbe diktáltam az egészet. Tíztől délig egy unalmas sajtóértekezletet ültem végig. Szédelgő fejjel mentem le ebédelni. Igazán rám férne már néhány órai alvás. Ebéd után még felhívtam Hankát. Ogy örült, mint egy kiskutya. Azt mondtam neki, hogy csak este kilenctől érek rá. Azt válaszolta, rendben van, kilencre jön. Másnap reggel ébredtem fel. Várhatott Hanka. Sebaj, valahogy majd csak megvigasztalom. Ha meg nem, az se számít. Ma mindenesetre elutazom. De hova? Hova is menjek? Tiszta inget keresek, de nincs. Most mi a fenét csináljak? Haza megyek. Ez lesz a legokosabb. Haza, pár napot pihenni. A hirtelen jött izgalom bizseregve folyik végig ereimben. Haza megyek. Mit számít, hogy nincs tiszta ing? Majd lesz otthon. Előkotrom a táskát, belegyömöszölöm minden szennyest. Fél kilenc. A vonat indulásig még van egy órám. Ennyi idő alatt mindent el llehet intézni. Rohanok végig az utcán, fel a szerkesztőségbe, aláírom a papírt, s pár perc múlva már a villamoson vagyok. Az állomás forgatagában szinte elveszek; kis idő műlva befut a vonat, felszállók, a táskát a csomagtartóra teszem, leülök az ablak mellé és nézem, ahogy a táj megindul visszafelé, egyre gyorsabban, egyre érezhetőbben.
