Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Monoszlóy Dezső: Csók
bizsereg fel újra lehetséges ősök váratlan utódok fognak közre az egyetlen én kihajlik ketrecéből s a csók hldjával tiveletek s őkkel összekötve időkön túli csodákra ámul fogak fehér rácsa emelkedik a sors a történelem kapuja kitárul a kettőnek az egy metamorfózisára várva a csókot rejtő baldachin függönye libben s hol nem rémít már a külön ajkak halála a mindent tudás mézét keverik fürge gnómok a semmit se tudás mézét kavarják balga törpék a felejtés és emlékezés porcikáit gyúrják testté fényt vesznek ki a nappalból s a sötétségből ami az esté két szárnyú pillangót festenek a múlt és a jóvő feszíti föléje kettős fonalú húrját rajta a jelen kötéltáncosként lépked csecsemő arccal nézik a vének körötte a férfi és a nő mosolya leng én álmaimban néha látom Iris szivárványistennő palástja rajta a meg nem érinthetőség és a bennem rejtőzés kettőssége takarja áttetsző mint a golyóálló üvegek átharaphatatlan héja a mindentakarás s a semmitseakarás együttes célja forradalmi vörös híd a Bastille romjáig úszó sugárút a gyönyör örök múmiája mely napszemekkel az életen túli létre bámult a halhatatlanság és a halál kardiogramját doboló ritmus benne csupa hosszúság csupa rövidség rejtjele reszket testből szellemet szellemből testeket szerkeszt én álmaimban néha látom ő a végtelenség kémiája az idő kísérletező szomja bőrök fajok gátjait lebontja az ismeretlenből lecsöppent harmat sohase billog sohase bélyeg nem a két valóság egyike de mögöttük fűtő lényeg én álmaimban néha látom a pillanat kopár dombján aszfodélosz az alvilág virága gyökere ékiírásos köveket porlaszt kelyhének méze pokollal mennyel egybeolvaszt mert bennem is nő letéphetetlen ha letépném mégis minden összedőlne gót szirmai szétkarmolnák a levegőt
