Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Mács József: Honvágy

Hornyák... A mészégető Hornyák, akinek nem árt se szél, se eső, mindig tisztán és érces hangon kiáltja bele a falu nyugalmába:

— Meszet veegyenek!

De az élet áttekinthetetlen. Elmúlik a háború, elvonul a véres zivatar Miskolc és vidéke fölött, a kemence romiban, szétlőtték az oroszok vagy a németek,, újból megépíti és amikor minden rendes kerékvágásba kerül, jönnek messze földről, Szlovákiából jól öltözött emberek és azt mondják: szlovák vagy, gyere haza. Vonakodott, ellenvetéseket tett, az Ígérgetéseknek azonban már ő sem tudott ellenállni. így lesz meg úgy lesz, ha vállalja az áttelepülést, földet, házat kap ingyen. S alig indult el velük a szerelvény, rögtön rájött, hogy valami hiba történt, jóvátehetetlen nagy hiba. Ahogy távolodott a mészégető kemencétől* úgy fájt egyre jobban a szíve. Akkor kezdett azon okoskodni, 'hol is van neki a tulajdonképpeni hazája. Vére szerint ott, ahová viszik, természete, szülőföldje szerint pedig a mészégető kemencék körül, a'bban a Miskolc melletti kis faluban, ahol az iskoláit kijárta, ahol a harangnak is egészen különös hangja van, ahol ismerős minden fa, bokor, gyalogút.

A szerelvény zötyögve megállt. A tavaszi nap meleg fénye beáradt a vagon ablakán.

— Itthon vagyunk. Megérkeztünk, anyjok — mondta, újságolta feleségének, sógorasszonyának és a gyerekeknek.

Elhúzta a tolóajtót és leugrott a salakra. Szeretett volna felujjongani, hogy otthon van, magyarul beszélnek egymás között a vasutasok. Csak az nem tetszett neki, hogy teljesen ismeretlen állomásra vitték. Nem törődött különösebben vele. Azzal sem, hogy a szegényes bútort szállító vagonukat lekapcsolták. Természetesnek vette a megérkezést.

Felesége is kijött a vagonból és megropogtatta a csontját:

— Hála istennek, hogy vége a vándorlásunknak — mondta.

— Nézd csak, vártak bennünket, tudták, hogy jövünk, a teherautó is itt áll

— örvendezett Hornyák.

— No csak, gyerekek, ki a dunna alól, pakolunk át a teherautóra, megyünk haza a falunkba — intézkedett az asszony.

A gyerekek ugrándoztak örömükben, a görbe lábú. törpe, angolkóros Terka is odasántikált a vagon ajtajához és szemügyre vette a tájat.

— Hol vagyunk? Ez nem a mi vidékünk — meresztgette a szemét.

— Hol lennél, otthon vagy, Terka — oszlatta el kételyét Hornyák. — Arra van Miskolc, erre meg a mi falunk.

— Ez nem a mi vidékünk — rikácsolta szívettépően a nyomorék asszony, az ilyenek hamarább megérzik a veszélyt.

— Itthon vannak, megérkeztek — mondták szlovákul a rakodó munkások és átpakoltak mindent a teherautóra. — Már várják magukat. Kint várakozik az egész falu, ki jön a Fejes Gézáék házába.

— Ki az a Fejes Géza? — kérdezte rekedten, kábultan Hornyák.

— Nagygazda. Szép házat és sok földet hagyott itt. Kitelepítették Magyar- országra.

— Ne kérdezősködj annyit, nem hallod, hogy várnak ránk? — szólt rá a feleség.

— Hadd várjanak. Felőlem életük végéig várhatnak. Én nem megyek oda. Én hazamegyek a falumba. Ott a kemence mellett, a poros, sáros országutakon van a hazám — kapaszkodott bele mind a két kezével Hornyák a vagon ajtajába.

— Ereszd el, szép házba visznek, nem hallottad ?— rángatta a felesége.

— Nem kell a szép ház. A kemence kell. A mész kell. A szekér kell. Meg a lovak kellenek. Nem érted? Terka, te sem érted? — rázta meg indulattal a vagon ajtaját.

— Nekem se kell. Minek lenne az nekünk? — dobta le a padlóra magát a sógorasszony.

— Gyerünk haza — sírták a gyerekek.

A feleség nem hallgatott sem az urára, sem nővérére, úgy feszített máris az idegen állomáson, mint egy nagy udvar, nagy ház asszonya. Hornyákra sem gon-