Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Tőzsér Árpád: Versek
ha halálraébredés Ha Galilei háromszáz éve nem mondja, hogy mégis mozog, az elefántok nyögve tartanák tovább a két oldalt tésztaként lelógó asztallap földet, melyről időnként le-lehullna a semmibe bukna egy ország, egy erdő, egy tenger, egy porszem. megkésettek Tűnődni jöttem, nem csatázni, de itt nem lehet nem vitázni. Észre ítélve, kínban élünk, körül ugat sok fényes érvünk. Ébredés után minden reggel kísértést érzek: nem kelek fel, s fehér arcom bár belekékül maradok tervek, célok nélkül. De e fordított küzdelemben mindig az élet győz felettem, s póknőstény hímjét: szerelemből, felfal az új nap mindenestől. Nincsen családunk, társadalmi igazunk is csak szenvedély, nem fogja kisgyerek kezünket s nem állunk sort petrezselyemért. Átfú a szél a két karunk közt, hogyha öleljük kedvesünk, kapualjakban, átjárókban ízlelgetjük az ősi bűnt. Szoknyák, kombinék, ingek alatt számunkra már rég nincs titok, nincsenek rejtelmes csattok, gombok, de sajnos béke sem csivog. Kombinéról nincs személményünk, s szüzességünk már odavan, de legalább így érezzük a törvényt, a társadalmat, hogy foga van. Pedig: meghalni semmi kedvem s halál van minden ébredésben. Meghal bennünk a mindenhatóság, s jön a determinált valóság. képletek a napon És mindenki képlet. Az isten velünk számítja ki a világot. Elnyűtt némberek ülnek a napon, píernégyzetek, gyökvonások. Varas lábukat előre nyújtják, pergamen arccal fordulnak a fények, s ha jön majd az este, kőművesekkel asztalhoz ülnek s rumot kérnek. november Őszirózsákra hull a hó, tehenek bőgnek kétségbe esve, sóhajtanak a pásztorok: bekötnek márna este. Az állatok nagy üveg szemekkel a jászoltól még visszanéznek. Égi villával fehér almot vet az isten a bika-télnek. Tözsér Árpád
